Horvátországban nyaralunk

2026. június 3.

Pár héttel ezelőtt elhatároztam, hogy Panka 10. születésnapját valahol Horvátországban töltjük, kettesben. Brač szigetére esett a választás. A gyulafirátóti DogGarden panzióval, ahol már Panka is és Zserbo is töltött időt, lebeszéltem, hogy Zserbo 10 napra beköltözne hozzájuk táborba. Szerencsére volt hely, és ami szintén óriási boldogság: Zserbo jól érzi magát, szeret ott lenni, vannak kétlábú és négylábú barátok is.

Reggel 8-ra Zserbót átadtam a kis bőrőndjével együtt Nikinek. Nem volt semmi para. Pár percre beült elém, hogy simizzem, de aztán ahogy nyitották neki az ajtót a többiekhez, már ment is boldogan.

Hazamentem, összepakoltam a maradék cuccainkat, kihordtam mindent a kocsihoz, körülnéztem a házban és a kertben, Pankára feladtam a hámot, becsatoltam a biztonsági övét és legurultam Zoliékhoz, ahol még megetettem gyorsan a cicusokat és már gurultunk is Horvátország felé.

Húsz fok volt amikor elindultunk, borús, de száraz volt az idő. Zágráb előtt elkezdett szakadni az eső. És esett végig. Horvátországban kapuk vannak az autópályán és ott kell fizetni az autópálya használatért. Az egyiknél olyan hosszú sor volt, úgy éreztem magam, mint amikor 1983-ban az akkori NDK-ba mentünk autóval és órákat kellett várni a határon. Aztán amikor fél óra ácsingózás után átjutottunk a kapukon, a sor folytatódott, egyesben, kettesben haladtunk jó sokáig. Aztán amikor a visszapillantómban megláttam a szirénázó mentőautót, utána egy rendőrautót, világossá vált, hogy sajnos baleset történt.  Mindenki félrehúzodott, hogy átjuthassanak a kocsik között. Úgy egy órával később kiderült, hogy három autó ütközött, az egyiknél kinyíltak a légzsákok is. Mire odaértünk, a mentőautó már nem volt ott, csak a rendőrség.

Üzentem a szállásadómnak, hogy körülbelül mikor érkezem és ezt már jól tudtam tartani. Háromnegyed ötkor értünk oda, az eső még mindig esett. Rendületlenül. A szállásadót Dragan-nak hívták, kedves volt. Angolul nyitottam, de kiderült, hogy a német sokkal jobban megy neki, ugyanis 15 éve már Berlinben élnek, mióta nyugdíjasok, azóta jönnek vissza áprilistól-októberig Senj-be, ahol lakáskiadással foglalkoznak. Nagyon megdícsérte a német tudásomat. Megsimogatta Pankát, mondta, hogy nekik is van kutyájuk: egy angol buldog keverék, akit Brunónak hívnak. A lakás nagyon pici: szerintem maximum tizenhat négyzetméter. Egy éjszakára egy főnek elég volt. Az ágy (matrac) viszont iszonyú puha, attól nagyon szenvedtem.

Pankával sétáltunk egy húsz percet a szitáló esőben, aztán Scrabble-öztem magam ellen. Én nyertem és én is veszítettem. Jól van ez így. Egy darabig. Este gyors kör Pankával és alvás.

2026. június 4.

Másnap nagy nehezen lemásztam az ágyról (puha is két fal közé be van szorítva, úgy kellett kiaraszolni, learaszolni róla. Pár percig tekeregtem, hogy kicsit bejáródjon a lepusztított derekam. Csodálatos napsütésre ébredtünk, kellemes volt a hőmérséklet és a kilátás igazán pazar! Wow! Tegnap az eső nagyon lenyomta a szépség faktort, de ma a napsütéssel ez egy abszolút tízpontos mutatvány. Jó lehet este a teraszon üldögélve borozgatni, beszélgetni, társasozni vagy kártyázni. Nagyon zen.

Pankát kivittem, adtam neki reggelit, aztán összekészülődtem, bekaptam egy falat sajtot, ittam egy pohár paradicsomlét, felhordtam a cuccainkat a kocsihoz, elköszöntem Dragan-tól és elindultunk Makarska felé, ahonnan a komp indult Brač-ra.

Az úton minden rendben volt, kivéve, hogy iszonyatosan fájnak a vállaim és a nyakcsigolyáim. Végig masszíroznom kellett őket, hogy tudjak vezetni.

Negyed egykor értünk Makarskába, fél háromkor indult a komp. Szerencsére ingyen tudtunk parkolni. Nagyon tetszett a város fekvése (előtte a tenger, mögötte a hegyek), olyan jó a hangulata. Sétáltunk egy nagyot, aztán beültünk az egyik kávézóba, ahol jó hideg sört is lehetett kapni. Jólesett egy pohárkával a nagy melegben.

Aztán egy fa árnyékában vártuk a komp indulását. Odajött hozzám egy pasi, aki szintén a kompra várt, hogy milyen szép a négylábúm és hogy a lányának két Weimaranere van és mennyire hasonlítanak Pankára, szinte csak a színűk más. Mondtam neki, hogy a Vizsla és a Weimaraner igazándiból unokatestvérek. Kérdezte, hogy sokat kell-e mozgatni mert a lánya kutyáit nagyon sokat. Mondtam neki, hogy napi egy-másfél-két órát sétálunk, attól függ, de ő akkor is elvan, ha 2-3 napig nem megyünk valami miatt. Egy cukorborsó bezzeg-kutya.

Aztán megkezdődött a beszállás/felhajtás és időben elindultunk. Ötven perc volt az út, Panka itt nem igazán tudott lenyugodni. Leült, felállt, lefeküdt, felállt, csak nézte a padlót, én meg imádkoztam, hogy nehogy hányjon, mert a csipkemintás gumipadlóból két hétig se tudnám kitakarítani. Itt nem volt olyan igazi bezzeg-kutya, de baleset nélkül megúsztuk az utat és a lépcsőn is bátran jött-ment.

Erről a kompról tolatva kellett lejönni, vicces volt. Nem olyan modern, mint a Tihany-Szántód kompjárat. Tíz perc alatt megérkeztünk Povljába, ahol a szállásunk volt. A szállásadónk olyan kedves volt, hogy lejött értünk a térre és onnan gyalog mutatta az utat. Olyan rettenetesen keskenyek az utcák és olyan kanyarok vannak, hogy sikerült meghúznom az autó oldalát, plusz leszedtem a villanyvezetékek takaródobozát a falról (később visszaraktam), és a végén azt mondtam neki, hogy inkább feltolatok, mert ezzel az autóval képtelenség ráfordulni az utcájukra. Így már sikerült a mutatvány.

Lépcső lépcső hátán. Vagy ötször fordultam, mire mindent felhordtam. Panka végig velem volt. Cuki a kis lakás. Annyi baja van, hogy a terasz nyugati fekvésű, este nyolc előtt nem lehet majd kiülni, de ez legyen a legnagyobb problémánk. A kilátás viszont csodálatos: premier plánban látom az öblöt, a tenger gyönyörű.  Aztán kiderült, hogy a lakásunk és az utcaszint között van még egy szint, amin át kell mennünk, hogy eljussunk a lakásunkhoz, Ez egy belső udvar, ahol van egy asztal paddal, székekkel, és három-négy nő és egy férfi iszogatnak, beszélgetnek, nem túl halkan. Aztán előkerült egy fekete-fehér öreg spánielkeverék, összeismerkedett Pankával. Erre az egyik nő, akinek nem sok foga volt, meglepően jó angolsággal, kedvesen megkérdezte, hogy hogy hívják Pankát és hány éves. Megmondtam neki, aztán én is megkérdeztem, hogy hány éves a spániel. Tizennégy. Már nem hall, alig lát, de boldog. Elszöszmötöl, kicsoszog, becsoszog, elfekszik. Az a neve, hogy Greta. Greta Garbo után kapta, mert fekete-fehér és Garbo a fekete-fehér filmek sztárja volt. Cuki.

Megetettem Pankát és lepihentem egy kicsit. Ennek az ágynak is puha a matraca. Az ördögbe! Otthon el kell mennem majd rehabilitációra. Este hétkor aztán összeszedtük magunkat, sétáltunk egyet az öbölben, megnéztük az éttermi felhozatalt és megállapodtunk az egyiknél. Közvetlenül a parton is volt négy asztal, leültünk az egyikhez. Mellettünk egy őszahajú férfi ült két fiatal lánnyal, szerintem húsz-huszonöt évesek lehettek. Az egyik lány horvátul köszönt nekem, én is horvátul kívántam jó estét, de aztán hallottam őket beszélgetni és angolul beszéltek. Angol angolul. Úgy tűnt, hogy legalább az egyik lány a férfi lánya, de az is lehet, hogy mind a kettő. Erre valahogy nem derült teljes bizonyossággal fény. Pár udvarias szót váltottunk egymással: például, hogy nyugodtan vegye el az egyik székemet, mielőtt a sajátjával annyit kepesztet, hogy beleesik a vízbe. Ezen jó nevettünk. Meg azon, hogy kihoztak egy kosár kenyeret, de az olivaolaj lemaradt. Erre az egyik lány felállt, odament az egyik üres asztalhoz és elhozta a olivaolaj-ecet-só-bors kombót. Megdícsértem, és egyetértettem, hogy a kenyér-olívaolaj-só hármas mennyei előétel. Grillezett tintahalat kértem spenóttal és egy pohár fehérborral, plusz még külön kérés nélkül kaptam egy pohár vizet is. Naplemente idő volt és jobb helyet nem is találhattam volna a megélésére. Gyönyörűek voltak a fények, a színek.

Az utcán fiatal gyerekek bicikliversenyt rendeztek, a legkisebbnek volt a legnagyobb hangja. Bíztatta a többieket, hogy tekerjenek, tekerjenek. Panka nagyon türelmes volt, másfél órát biztos elüldögéltem ott. Köszönetképpen sétáltunk még egy jót, mielőtt hazaindultunk. Pankáról levettem a pórázt, mert eddig tíz kutyából egy kutyán volt csak póráz, lazának tűnik itt ez a szabályozás. Panka éppen akkor ért egy lépcső mellé, amikor egy férfi jött lefelé. Kinyújtotta Panka felé a kezét, ő megnyalta, én köszöntem, hogy „Dobro večer”, mire a férfi: „Vizsla?”, mire én: Yes, Vizsla”.

Visszafelé találkoztunk azzal a férfival, aki a kompra váráskor megszólított. Németül beszéltünk, de a rendszámuk cseh. Itt van lakásuk, nagyon szeretik ezt a helyet, mert nem lepik el a turisták, jó a hangulata, jókat lehet itt enni. A közel ötórányi tapasztalatommal felruházva egyetértettem vele.

2026. június 5.

Éjjel rengeteget forgolódtam. Annyira puha ez a matrac, hogy se oldalt, se háton (hason nem próbáltam, de szerintem abból a korból kinőttem, hogy hason tudjak aludni) nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni. Hasogatott, szikrázott a derekam, mintha egy kovács kalapált volna egy kardot az üllőjén. Csak úgy repkedtek a szikrák. A fájdalom szikrái.

Ennek ellenére ma egész sokat sétáltunk és autóztunk. Nagyon szép helyeken jártunk, Pučišća volt az első megállónk, harmincöt percre van autóval Povljától. Gyönyörű a fekvése, nagyon szép a tenger, a sok világosszínű ház. Először sétáltunk egyet a part mentén, aztán Panka behúzott egy árnyékos kávézóba. Nem ellenkeztem, rendeltem egy kapucsínót és egy pohár vizet egy karika citrommal. Panka közben a mögöttünk lévő bokorban szimatolt olyan intenzitással, hogy szinte csak a hátsófelét láttam, a többi eltűnt a zöldlevelű hűsben. Jólesett nézelődni, hallgatózni, hogy ki milyen nyelven beszél körülöttem. Az egyik asztalnál anyanyelvi angolul folyt a társalgás, aztán volt német, és volt egy nyelv, amit nem ismertem fel, de amikor rendeltek, angolul beszéltek.

Kávézás után megengedtem Pankának, hogy ő válasszon útvonalat, amiért ilyen szépen viselkedett. Át kellett mennem vele az úton, aztán hosszú lépcsőkön fel, fel, a domb teteje felé. Többször megkérdeztem, hogy biztos-e ebben, a lépcsők nem tartoztak a kedvencei közé, de arra akart menni, hát mentem utána. Itt-ott belestem a kapuk mögé és még több keskeny lépcsőt láttam felfelé. Úristen, ennyi lépcsőt! Aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy a bútorokat hogyan juttatják fel ezekbe a házakba, lakásokba. Most már van IKEA, szétszedős-összerakós, oké. De régen? A házat építették már a meglévő bútorok köré? Vagy megbíztak egy asztalost, aki addig nem mehetett el. amíg az összes helyiség bútorát készre nem csinálta? Elképesztő! Ez a kérdés nagyon foglalkoztatott. Lehet, hogy megkérdezem majd a szállásadómat, hogy hogy megy ez errefelé.

Nagyon tetszett ez a számomra kimondhatatlan nevű kisváros. Ahogy elhagytuk, többször kiugrottam a kocsiból fényképezni, annyira szép a fekvése, a házai, a temploma. Szerpentineken lehet lejutni a magas dombtetőkről a tengerpartra, Panka csillagos ötöst kap minden alkalommal. Dagadnak az izmai, ahogy egyensúlyoz egy-egy kanyarban.

Bol volt a következő állomásunk. Ez egy nagyobb üdülőközpont, nagyon klassz, hosszú, árnyékos sétánya van a tengerpart és a házak között. Mind a ketten nagyon élveztük. Panka szabadon volt és egyszercsak látom, hogy valamit nagyon eszik a földről. Gyorsan odamentem, hogy megnézzem, mit. Néhány szem száraz macskaeledel volt a kavicsok között. Micsoda orra van! Aztán ahogy felnéztem, a csípőig érő fal tetején 4-5 macska pihent és Pankát nézték rosszallóan. Haláli látvány volt.

Parkolni is tudtunk egy fák alatt kialakított árnyékos parkolóban. A hosszú séta után aztán megérdemeltük a pihenést: egy partmenti étteremben Panka lefeküdt, én pedig megebédeltem.

Lassú, kényelmes, kellemes ebéd volt. Onnan elsétáltunk a sétány másik irányába, és találtunk egy kézműves fagyizót, ahol szenzációs málnafagyit ettem Panka árgus szemeitől kísérve „el ne felejtsd odaadni a tölcsér csücskét! Nehogy megedd az egészet! Tölcsércsücsöööök!!! Ugye nem felejted el?” Nem felejtettem el, kapott egy háromcentis tölcsércsücsköt; boldog volt.

Hazafelé egy kis fecske állandóan az autóm előtt repkedett, a földtől olyan harminc centire, én meg odavoltam, hogy el ne üssem szegényt. Állandóan azt hajtogattam, hogy „Édes fecske repülj fel, mert nem akarlak elütni!”. És akkor eszembe jutott, hogy nem olyan régen hallgattam egy podcastot (vagy olvastam valahol?), hogy egy írónak azt mondta egy külföldi, hogy a magyar nyelvben annyi „e” betű van, hogy neki úgy hangzik, mintha mekegnénk. Na, ezen nagyon felbőszült az író és elhatározta, hogy ír egy novellát, amiben nem lesz egy darab „e” betű se. Vért izzadt vele, de sikerült. Közben kiderült, hogy mindezek után olvasta valahol, hogy a magyar nyelvben 12%-ban van jelen az „e” betű, ennek a külföldi pasasnak a nyelvében pedig 12.5%-ban! Tehát nem is mi mekegünk, hanem ők.

Megpróbáltam én is „e” betűk használata nélkül jobb belátásra bírni az előttem vadul cikázó fecskét. Íme: „Drága villásfarkú, pingvinruhás madárka, elgázolásodra vonatkozó szándékom nulla, úgyhogy ha fiókáidhoz haza akarsz jutni, szállj a magasba, ott is találsz rovarokat.” Szerintem nem is olyan rossz.