Utolsó teljes napunk ebben a csodában

Kilenc fok volt reggel és hétágra sütött a Nap.

Az volt az eredeti tervem, hogy egy vadregényes túrára megyünk a Tua-völgyben (Foz do Tua), de annyira, de annyira kanyargós volt az odaút és olyan lassan haladtunk, hogy félúton úgy döntöttem, kihagyjuk, különben megint lemaradok az annyira ajánlott Cantiflas étteremről. Így hát megfordultam az autóval és egy nem messze látott kilátópontot és kápolnát látogattunk meg. Nekem ez is pont elég vadregényes volt, plusz jól megdolgoztatta a szívünket és a lábizmainkat. Na meg a szemmozgató izmainkat is, a látvány itt is rendkívüli volt és igyekeztünk jó mélyen beszívni a tiszta magaslati levegőt. A domb tetejére vezető útról kitérőt lehet tenni egy nem mindennapi kis kápolnaszerűséghez, ami régen talán remetelak volt az erdő sűrűjében: IX Capela de Nossa Senora da Penha. Itt aztán lehetett elmélkedni, elmélyülni, kikapcsolni. Egészen fent pedig néhány épületet találtunk, egész jó állapotban. Nem tudom, használják-e még, az egyik templom. legalábbis ez a tippem, ugyanis kereszt van a tetején. A kilátás természetesen innen is pazar. 

A kocsihoz érve eszembe jutott, hogy Chat GPT barátom ajánlott még egy kellemes sétát a szőlősorok között is. Meg is nyitottam az elmentett ötleteit és a szőlősorokhoz még hozzáadtam egy fantasztikus kilátást a Miradouro de Nossa Senhora das Neves-hez vezető dombtetőről.

Lássanak csodát, ezen a dombon is volt egy tündéri kápolna és még egy fém kilátó is, amire Panka nem mert rálépni, Zserbo meg éppen valahol sziklát mászott. Összeszedtem a bátorságomat és egyedül mentem ki a sziklák fölé, hogy megcsodáljam a tájat és kattintsak pár fotót. Az autót ott hagytuk és hatalmasat sétáltunk a szőlők között. Továbbra is teljesen lenyűgöz, hogy milyen meredeken vannak a sorok. Itt aztán nem lehet tántorogni szüretelés közben, mert végzetes lehet. Halál komolyan. Nem is tudom, hogy csinálják. Érdemes lenne eljönni megnézni. Azt el sem merem képzelni, hogy traktorral hogy járnak ezeken a hajmeresztően keskeny és szinte függőleges „ösvényeken”. Ide tényleg kötélidegek kellenek. De persze az is lehet, hogy aki ide születik, és gyerekkorától ebben él, nem is gondol rá úgy, ahogy én. Rengeteg fotót csináltam, de sajnos nem tudom visszaadni azt a látványt, amit a saját szememmel látok: ezt a hihetetlen mélységet a meredek teraszokkal. Ehhez drón kellene, vagy siklóernyőn fölébe szállni. Nekem sajnos egyik sincs, úgyhogy maradnak az általam készített képek és a beszámolóm hitelessége :o)

Innen a Cantiflas étterembe vezetett az utunk. Kint rengeteg autó, motorok, reménykedtem, hogy egy főnek azért találnak helyet valahol. A kutyusokat a kocsiban hagytam, felhős volt az ég, 12 fok. Bementem és pár perc után kaptam is egy kellemes asztalt. A pincércő elmondta az ajánlását és én nem vitatkoztam vele. Igaza volt! Csodálatosan szaftosra, omlósra sült hús krumplival, fokhagymás-olívaolajos mártással, salátával. Kértem hozzá egy üveg vizet és egy pohár finom Douro-völgyi vörösbort. Félig sem ettem még meg az ebédet, amikor kisütött a Nap. Kiszaladtam a kocsihoz és behoztam a kutyákat a hűvös teraszra. Ott kikötöttem őket, én pedig visszamentem az asztalomhoz,  befejeztem a mennyei főételemet, desszertnek creme brulée-t kértem. Mmmm, az a roppanós karamellkéreg a tetején! Pár percig emésztettem, aztán megköszöntem a finom ebédet, fizettem és a kutyákkal beültünk a kocsiba.

Olyan szép idő volt, hogy nem messze a szálláshelyünktől leparkoltam és sétáltunk még egyet a környéken, ugyanis holnap indulunk tovább. A spanyolországi San Sebastián a következő állomásunk, 630 kilométer innen. Majd reggel összepakolok, nem vészes, cipekednem meg most nem kell, az ajtónk előtt parkolok. Akkor már inkább kihasználjuk ezt a csodálatos időt. Útközben láttam egy szép nagy parafafát, virágzó rozmaringot, le is fotóztam őket. Közben Zserbo úgy eltűnt, hogy vissza kellett mennem odáig, ahol a kocsival leparkoltam. Addigra már füst jött ki a füleimen, annyira felhúztam magam. Aztán megláttam: egy falubéli kutyával haverkodott éppen. Panka is szemügyre vette a fiatal legényt. Én meg addig leültem egy dobogóra, amin egy fekete „palack” állt, rajta egy kép, ahogy a szőlőt tapossák a férfiak. Majd hirtelen megjelent egy platós furgon, rajta a sofőr kutyája. Na, a falusi haverunknak sem kellett több, rohant a teherautó után és vadul ugatták egymást a sofőr kutyájával. Erre Zserbo „buli vaaan!!!” kiáltással csatlakozott a haverjához és mi Pankával tehetetlenül néztünk utánuk. Hiába üvöltöttem, nem állt meg, nem jött vissza. Úgy látszik, mi túl unalmasak vagyunk neki. És nem, a sokadik ilyen alkalom után se sikerült „jobb belátásra térnem", és még mindig elengedem ezt a kis gazembert. El is hallgathatnám előletek, de nem teszem. Nincs szívem állandóan pórázon tartani, ez az igazság. Aztán persze rohant vissza lihegve, mint aki minden szorgalmát és szakértelmét beleadta egy dolgos napba. Bepakoltam a kocsiba és mondtam neki, hogy legalább négy óra szobafogságra van ítélve, és vacsorát is csak Panka után egy órával kap. Ez aztán a büntetés! Az esti pisi-kaki-körre szigorúan pórázon vittem ki. Sötétben egyébként sem engedem el, fekete kutyát nehéz lenne megtalálni.