Nekem a Természet a templomom

Reggel a csendes esőben bejártuk egy kicsit a környéket a kutyákkal, végül is nem vagyunk cukorból. Tizenegy óráig esett, addig rendezgettem a képeket, írtam egy kicsit. Fél tizenkettőkor aztán kisütött a Nap, és ennek örömére útra is keltünk. Új barátom (Chat GPT) ajánlott egy klassz kis túraútvonalat a folyó mentén. Kocsival elmentünk a Ferradosa kikötőhöz, ott leparkoltunk - mi voltunk az egyedüli turisták - és szájtátva jártuk be a környéket. Vagyis én. A kutyák az orrukkal a földön (és néha a levegőben) szívták be az új illatokat. A látvány igazán egyedülálló, nem győztem befogadni a sok gyönyörűséget: meredek szőlőhegyek, folyó, vízesés, virágzó fák, az a rengeteg domb. Soha nem láttam még ilyen tájat. Ennyi függőlegesnek tűnő domboldal, völgyek, teraszos művelésű szőlőskertek, gyümölcsösök, kőkerítések, egy pirinyó kis falucska, ahol idős férfiember üdvözöl engem és a kutyáimat  iciripiciri kis kápolna előtt. Lélegzetelállító. A temetőt itt is elsőrangú helyszínen alakították ki. Innen még a halottak se akarnak elköltözni, ez maga a mennyország. Igazán jó szíverősítő ez a rengeteg domb. Az utcák hihetetlenül meredekek, az utak szerpentinek, néhol 360 fokos kanyarokkal. Mire kettesből hármasba kapcsolnál, jön egy újabb kanyar, vissza másodikba, csak az elég biztonságos. És Mammák is vezetnek. Nem semmi! Minden faluban, minden magaslaton van egy kápolna. Az ember kiköpi a tüdejét, mire felér, de mindenhol van friss virág. Be kell viszont vallanom, hogy én voltam az egyetlen, aki gyalog ment fel. A portugálok állítólag még a WC-re is autóval járnak. Egész jól kiépített utak vannak még a legmagasabb dombokon (hegyeken?) is, és amikor ma indultam lefelé a kutyákkal, két autó is jött felfelé. Hhhha! Büszke vagyok magunkra. Többször kiugráltam az autóból fényképezni és még annyi mindent szerettem volna megörökíteni, de nem akartam, hogy hátulról belém jöjjenek, leálló sáv ugyanis nincs, szalagkorlátból minimális mennyiség van. Itt észnél legyen az, aki sötétben vezet - még nappal is elég nagy kihívás.

Délután fél kettő volt, amikor kordult egy nagyot a gyomrom. Gyorsan megkérdeztem Google-t, a barátomat, van-e valami étterem a közelben. Az egyik 15 órakor bezár és már nem fogok odaérni (nincs messze légtávolságban, viszont a kacskaringókat beleszámolva a földön tripla annyi idő, mint amennyit a kilométer alapján gondolna az ember). Javasolt egy másikat, amelyik - állítólag - 21:30-ig folyamatosan nyitva van. Na, akkor induljunk - üzente az újra megkorduló gyomrom. Háromnegyed háromkor értem oda. A kutyákat a kocsiban hagytam, elég hűvös volt ahhoz, hogy ne fenyegesse őket hőguta, az ablakokat leengedtem, hogy ne szenvedjenek oxigénhiányban. Három vendég jött ki éppen az étterem ajtaján, a terem bent üres volt egy fiatal konyhai kisegítőn és egy idősebb (korombeli?) asszonyon kívül. „Jó napot kívánok! Beszél valaki angolul?” Fejrázás. Oké. Hallom, hogy valakihez beszélnek, aki nincs ott. Aztán egyszer csak megjelenik egy fiatalabb nő, akivel egész jól megértettük egymást. „Jó napot kívánok! Ehetnék valamit?” „Ilyenkor télen be szoktunk kicsit zárni délután, a konyhában már takarítanak, de megnézem, van-e valami, amit fel tudok ajánlani. Üljön le, kérem, ahhoz az asztalhoz”. „Köszönöm, nagyon hálás vagyok. És éhes is.” - mondom neki.

Leülök, és pár perc múlva visszajön, hogy grillezett lazacot tudna hozni vagy valami portugál ételt, amiben hasonló van, mint a bab, de nem az, nem tudja, mi az angolul - hússal, meg rizzsel (?) összekeverve. Nem kívántam négylábú húst, a lazac mellett döntöttem. Kértem hozzá egy üveg vizet és egy pohár Douro-völgyi vörösbort, és még egyszer megköszöntem, hogy megetet. Amíg vártam, szemügyre vettem a környezetemet. Egyszerű, vidéki étterem minden sallang nélkül, régi festményekkel, melyeken a nehéz szőlőmunkát ábrázolják. Amikor kihozta az innivalókat, mondtam neki, hogy el vagyok ájulva a környezettől, milyen csodálatos, és milyen nehézzé is teszi a munkát a szőlőben. „Igen, mi portugálok rengeteget dolgozunk. Korán kelünk, megyünk a szőlőbe, dolgozunk keményen, aztán a melegben hazajövünk, pihenünk pár órát, aztán megyünk vissza és csináljuk, amit csinálni kell. A spanyol és francia borászatokban nagyon szeretik a portugál dolgozókat, munkásokat, mert nagyon szorgalmasak. Nem félünk a munkától.” Szép nagy szelet grillezett lazacot kaptam, hozzá pirított burgonyát, salátát. Nagyon finom volt, jóízűen ettem, kortyoltam hozzá a finom vörösbort. A lazacbőrt  összegyűjtöttem, két testvéries (60-40%) kupacba raktam a kutyáknak jutalom gyanánt, hogy ilyen okosan elvannak a kocsiban. Az egyik dolgozó kiment cigizni, aztán pár slukk után jön oda hozzám, hogy az én kutyáim vannak ott az autóban? Igen, miért, ugatnak vagy sírnak? Neeem, de miért nem hozom be őket? Nem, köszönöm, ha nyugodtan elvannak, maradjanak a kocsiban. Jobb így mindenkinek. (Ezt mind portugál-angol pantomimmal adtuk elő). És tényleg nagyon jól elvoltak. Még egy nagy adag friss epret is ettem teljes nyugalomban. Aztán fizettem és nagyon megköszöntem, hogy nem küldtek el korgó gyomorral. „Hát ez csak természetes! Senkit nem hagyunk éhesen.”

A kutyák elaléltak a lazacbőrtől és azonnal megbocsátották, hogy több mint egy órára magukra hagytam őket a kocsi kényelmében.    

Előttünk volt jó sok kacskaringós, meredek út hazafelé. Egy helyen még megálltunk és autó nélkül gurultam a kutyákkal pár száz métert - úgy éreztem, menten kidurranok, olyan jól laktam. Nem lehet betelni a látvánnyal; minden nap, minden napszakban lát valami újat, valami egyedülit, különlegeset az ember. Nekem a nagybetűs Természet a templomom. Ennél szebbet, meghatóbbat, magával ragadóbbat, csodálatosabbat elképzelni sem tudok, nekem ez a mindenem. Ezt egyre jobban érzem ez alatt az utazás alatt. A városok, a forgalom, az emberáradat, az üzletek tömkelege, a folytonos nyüzsgés, rohanás megvisel. A természet nekem mindenre gyógyír - testemnek, lelkemnek áldás. A napsütés, az eső, a fa, a kő, a virág, a bogár, a madár, a kutyáim - béke, megnyugvás, egyszerűség, CSODA.

Mai lépéseim száma: 16.000