Van ennek a hegynek teteje?
Amikor szombaton Monsantóban voltuk, észrevettem egy túraútvonalat a falu alatt. Arra gondoltam, ma utánajárunk, hová vezet. Tizenegy órakor útra is keltünk. Leparkoltam ott, ahol szombaton, és az óvoda mellett meg is találtuk a kis táblával jelzett ösvényt. „Idanha-a-Velho, 18 km”. Na, 36 kilométert azért nem érzek magamban, de induljunk el, nézzük meg, mit találunk. Kutyák szabadon szaladgáltak, Panka látható távolságon belül, Zserbo nem annyira. Viszont vittem magammal pörcöt, és ha hívtam, jött. Mentünk, mendegéltünk, követtük a jelet, de aztán egy ponton annyira lenyűgözött egy kőalakzat (fotó lent) a bazalthegyen, hogy mindenféle szögből le akartam fotózni és szerintem kimaradt egy jel, nem fordultunk jobbra vagy balra, mert ahogy mentünk egyenesen tovább, a jelet többé nem láttuk. Nem estem kétségbe, majd felfedezünk valami mást. Itt már rendes asztfalt úton kellett mennünk, házak között, mezők között, de talán két kocsi ment el mellettünk egész idő alatt, Zserbo pórázon volt, „BezzegPanka” szabadon. Az egyik kis faluban nem biztonsági őrök, hanem egy kedves kis kórus fogadott bennünket. Két kutya olyan átéléssel „wuuuuwúúúúwuuuvu”-zott, hogy meg kellett örökítenem őket legalább egy kép erejéig. Aztán a nagyobbik leugrott a kerítésről és elkezdett követni minket, közben ugatott. Amikor megálltam és megfordultam, hirtelen elkezdett nagy átéléssel szimatolni valamit. „Nem én voltam! Minden oké, menjetek békével.”
Mentünk, csak mentünk, na nem tíz kilométert, de amikor lehetőség adódott rá, jobbra fordultunk egy úton, ennek a nagy bazalthegynek a tövében (kép lent). Mentünk felfelé, még tovább felfelé, aztán az útnak egyszer csak vége lett, és a sziklák és a hatalmas kövek között láttam egy nagyon keskeny ösvényt. Na akkor elkezdett derengeni nekem, hogy „Te jó Isten, ez a monsantói nagy hegy hátoldala!” A másik oldalán van a falu. Ez a hegy messziről óriásinak tűnik, közelről még óriásibbnak és meredekebbnek. Na, hát ezt a hegyet másztuk mi meg. Közben Csillával telefonáltam, néha elcsuklott a hangom, hogy „te Úristen, mennyi van még hátra?” Panka szabadon, Zserbo póráza a derekamra volt csatolva, így minimális segítségem azért volt. Minimális, mert ő mégis csak 12 kiló, én meg hát vagyok talán ötvenegy is. Mire felértünk, minhármunknak térdig lógott a nyelve. A kutyák a talpukon izzadtak, én mindenhol. Hát ez komoly teljesítmény volt. Megpaskoltam őket, aztán a saját vállamat is megveregettem. Megint sikerült egy emlékezetes élménnyel megtölteni a napot. A falun keresztül lesétáltunk a kocsihoz, mindenki kiitta a vizes edényét, palackját, és elindultunk hazafelé. Egész nap felhős volt az ég, ami egy ilyen hegymászásnál kifejezetten jó dolognak tűnt.
Mai lépéseim száma: 10.263
