A depresszió nem opció
Végülis nem mondhatom, hogy rosszul aludtam, de ugye alvás közben csukva van az ember szeme. Az igazság az, hogy ez a szállás lehangoló volt. Ráadásul az eső is elkezdett esni, amitől még lehangolóbbá vált minden. Az Internet még mindig nem működött. Panka is csak feküdt az ágyában, Zserbo meg szerintem érezte, hogy itt valami lesz, mert nem akart bejönni. Amikor már csak csepergett az eső, leült az autó mellett és türelmesen várt. Biztos, ami biztos, őt nem fogják itt hagyni.
Írtam a másik szállásunk tulajdonosának, hogy esetleg szabad-e ma estére is a szállás. Szerencsére az volt, úgyhogy hallgattam a saját és a kutyáim megérzésére, összepakoltam mindent, a vizes ruhákat is és írtam a tulajdonosnak, hogy elmegyünk egy nappal előbb. Azt is megírtam neki, hogy lehangoló a lakás, nem erre számítottam. Belül az a fénytelenség, kívül meg házak egymás hegyén hátán, mindenki a másik szájában, az utolsó centiig lekövezve minden. Brrrrrr....
Ahogy beültünk a kocsiba, egyből jobb kedvre derültünk. Két és fél óra volt az út, gyerekjáték. Ráadásul itt már a Nap is sütött. Persze itt is kellett kóricálnunk, mert a házak számozási módja felér egy hatványozott IQ-teszttel. Kerestem benne a logikát, de veszett fejsze nyele. Inkább írtam a tulajdonosnak, hogy a GPS szerint itt vagyok, a számozás szerint mégsem, tud-e segíteni. Elküldött egy képet az ajtóról és pikkpakk megtaláltam, mert már szemeztem vele két körrel korábban. Hát ez azért sokkal közelebb áll az én ízlésemhez. Ráadásul itt fűtés is van. Igaz, hogy Inverterrel, de mégis jobb, mint az előző helyen a semmilyen fűtés. Az orromat is be kellett bugyolálni tegnap este, nehogy reggelre leessen.
Van lépcső, de festetlen fa, tehát nem csillog-villog, mint Monte Gordo-ban, így Panka csak egyszer nyüszögött, hogy „Mamiii, segíts!” Most már szépen lejön hiszti nélkül.
Nagyon érdekes látni, hogy megnyugodtak ők is. Teljesen máshogy viselkednek, sokkal felszabadultabbak, mint az előző helyen. Hát, végül is egy ilyen hosszú útba egy ilyen negatívum simán belefér. Jó, hogy nem maradtunk ott, a depresszió nem opció.
A templom téren vagyunk és a mi házikónk mellett van a harangtorony. A szállásról írt véleményekben olvastam róla, hogy valakire nyugtatóan hatott, valaki meg....hát...ööö...nem örült neki. Nekem külön kihangsúlyozta a tulajdonos, hogy mi a jelentősége annak, hogy reggel héttől este tíz óráig negyedóránként, óránként, mise idején, keresztelőkor, temetésen kongatják rendesen. Mondtam neki, hogy semmi gond, nálunk is van, én szeretem. A kutyák először azt hitték, hogy ez a csengőhangunk és elkezdtek ugatni. Aztán mondtam nekik, hogy neeeem, ez a harang és naponta hatszáznyolvanötször kongani fog, vasárnap még többször. Szokjátok meg, ez van. A harmadiknál már a fülük botját sem mozdították.
Este hat órakor felmentünk a templom melletti dombra, leültem szemben a lemenő Nappal, a kezemben egy pohár Pipacs és Pillangó Pince 2020-as Cabernet Franc. Felemeltem, megforgattam a pohárban, néztem a csodálatos színét, beszívtam az annyira szeretett illatát és Davidemre gondoltam. A közös munkára és arra a szeretetre, gondoskodásra, amivel ezt a bort készítettük még minden borzalom előtt, öt és fél éve. Remek borokat készítettünk abban az évben, három arany és két ezüst lett a jutalmunk. De nem is ez a fontos, hanem az a sok barát, jó ember, akik szintén látták benne a csodát, a potenciált, és örömet szerzett nekik, amikor kibontottak egy palackkal, megforgatták a pohárban, megillatolták és belekortyoltak. Hagyták, hogy a korty felélessze az ízlelőbimbóikat, érezték a Cabernet Franc eltéveszthetetlen fűszerességét, a kerekségét. Jaj, de ott van ez a bor! A kedvencem, a múzsám, a büszkeségem. Így üldögéltem ott fent, szemben a lebukó Nap, körülöttem a kutyáim, szívemben a kedvesem, számban a finom bor íze, agyamban boldog emlékek sokasága.
Este aztán végre behoztam a lemaradásomat, pótoltam a hiányzó napokat a blogomból. És amikor már jólesően elfáradtam, kivittem a kutyákat egy utolsó körre. A templom bejáratánál barnacsuhás pap és vagy hat-hét hollófekete ruhás apáca(?) beszélgetett. Wow, mintha a középkorba csöppentem volna vissza. Olyan volt, mint egy részlet valamelyik Ken Follett regényből. Szerencsére nem velük álmodtam.
Mai lépéseim száma: 4.645
