Aztán
folytattuk utunkat Nazaréba, ami óriási hullámairól híres. Nagy nehezen
megtaláltam a szállásunkat a labirintusban. Na jó, üzennem kellett a
tulajdonosnak, hogy itt körözünk egy ideje, a GPS bizonygatta, hogy
megérkeztünk, de én csak nem találtam meg a házat, ami nem is csoda, a számozás
nagyon fura volt.
Szerencsére hamar megérkezett.
Üdülőövezetnek tűnt a hely, tele házakkal, fű sehol (szegény
Panka!), minden le van kövezve.
A legtöbb helyen zárva a zsalugáter, még nem kezdődött el a szezon. A szállásunk úgy nézett ki, mintha a nagymamának
alakították volna át lakássá a garázst. Ablak csak a konyhában volt, a fürdőszoba egy lyuk volt. Egyetlen jó hír, hogy volt mosógép és szárítógép. Azt mondjuk ki is használtam.
Leparkoltam,
aztán bevittem pár holmit, beraktam egy adagot a mosógépbe, kiteregettem, aztán
lementünk a partra megnézni a híres hullámokat. Hát tényleg fantasztikus
látvány. Még body board-osok is voltak, Panka nagyon nézte az egyiket. Többen
voltunk, akik fényképeztek, filmeztek. Panka élvezte a szabadságot, Zserbót itt
pórázon tartottam, már nem emlékszem, hogy miért. Nagyon sokáig néztem a
hullámokat, azt az ősi erőt, ami tolja, nyomja őket a part felé. És ahogy a
messzeségbe bámultam, megpróbáltam elképzelni, micsoda bátorság kellett a középkorban ahhoz,
hogy hajóra szálljanak emberek és elinduljanak az ismeretlenbe. Azt se tudták,
hogy látják-e még valaha a szeretteiket, fogalmuk sem volt, mi vár rájuk. Most
már azt mondom, a dél-ameriakaiaknak és még sok más népnek jobb lett volna, ha
otthon maradnak, dehát az emberi természet nem ilyen. Hajtja a kíváncsiság,
valami új megismerése.
Csak
ne lenne ilyen erőszakos...
Finom - és
hatalmas
adag
- grillezett kalamári volt a vacsorám sült krumplival, salátával
és egy pohár fehérborral. Az étterem kinti asztalai a járdán voltak, egy
körülbelül húsz centiméteres fapadlójú „emelvényen”. A kutyák nagyon jól viselkedtek, többször
megálltak a sétálók, hogy megsimogathatják-e őket. Hát hogyne! Mire szép lassan
lebukott a Nap, én is végeztem a vacsorámmal. Még üldögéltünk pár percet, aztán
fizettem és elindultunk az autóhoz. A partra merőleges utcában álltam meg, egy
percre az óceántól. Négyszáz forintot fizettem két óráért. Nem rossz, ugye?
Ahogy
„hazaérve” elnéztem a lakást, megállapítottam, hogy hát ez nagyon nem az én ízlésem. Talán azt gondoltam, hogy a pohár bor majd segít és vidámabbnak látom majd ezt a lehangoló kócerájt? Kiderült, hogy nem
működik az Internet, a szomszédban este 10-ig csavaroztak valamit, szerintem az
egész házat, soroljam? Megáll az ész!
Este tízkor
kiengedtem a kutyákat, Panka az egyik sarokban talált két szál fűszálat, azokat
megcélozta, Zserbónak ott voltak a leánderek hatalmas cserepekben.
