Délelőtt kastélylátogatás,
este finom vacsora 

Nóri olyan kedves, ma délelőtt újra elvitt minket egy klassz kirándulásra. Egy olyan kastélyhoz mentünk, aminek a parkjába a kutyákat is beengedik, DE: egy gazdi, egy kutya. Szóval nélküle nem is látogathattam volna meg ezt a kastélyt. Vagyis igen, de akkor a kutyákat otthon kellett volna hagynom és egyedül megtennem a hosszú sétát oda és vissza. Ez így tökéletes volt és én hálásan elfogadtam a felajánlást. 

Fél tízkor találkoztunk a szállásomnál, és onnan vágtunk neki az erdőn át vezető túránknak a Monserrate kastélyhoz.  Először a kastély fantasztikus, elbűvölő parkját jártuk be. 

A kastély rövidített története: Monserrate 1856-ban a kastély Sir Francis Cook, egy gazdag angol textilgyáros tulajdonába került. Cook James Thomas Knowles-t és fiát bízta meg a renoválási munkálatokkal. Knowles imádta a velencei és a toszkán építészetet, ezeket mór és keleti motívumokkal ötvözte. Aztán szerintem véletlenül kihagytam egy időszakot a fényképezésből, vagy az is lehet, hogy ők ugrották át, mert nem volt annyira érdekes. Mindenesetre ugorjunk a második világháború előtti pár évhez, amikor is a kastély tulajdonosa, Sir Francis Cook fia, Herbert Cook megkérte Walter Kingsbury-t, Francis nevű fiának egy kedves barátját, hogy vegyék át a kastély és a körülötte lévő farmok gondozását, felügyeletét. Annak ellenére, hogy Walter és felesége, Ida, egy szót sem beszéltek portugálul és fogalmuk sem volt az efajta munkáról, hamar beletanultak és paradicsomi életet éltek két fiukkal a Monserrate kastélyban. Annyi volt a tulajdonosok kikötése, hogy nyáron két hónapig, amíg ők a kastélyban tartózkodnak a családjukkal, barátaikkal, Kingsbury-ék költözzenek át az egyik vendégházba. Hát ez - a filmet elnézve - nem volt nagy áldozat.

A második világháború mindent gyökeresen megváltoztatott. A tulajdonosok egyáltalán nem tudtak átjönni Angliából, Kingsbury-ék lettek a kastély állandó lakói, huszonöt fős személyzettel. A háború kitörésekor a Portugáliában élő angol kolónia azonnal a brit haza szolgálatába állt: a nők kabátokat kötöttek az angol katonáknak és a monserrate-i műhelyekben kereteket készítettek a feltekerhető kötszereknek, amiket aztán rögtön a frontra küldtek.

A Monsearrate kastélyban még adománygyűjtő bált is akartak szervezni egy Spitfire harci repülő vásárlására a brit légirő számára, de mivel Portugália semleges volt a második világháborúban, a németek ezt azonnal megvétózták, így az adománygyűjtés meghiúsult.

A kastély viszont így is fontos szerepet játszott a háború alakulásában: kémek és egyéb hírszerző ügynökök találtak itt megbízható és hamis információkra egyaránt.   

Amikor véget ért a háború, a tulajdonos eladta a kastélyt egy portugál magánembernek, aki nem sokáig örülhetett új kastélyának, mert két évvel később a portugál kormány állami tulajdonba vette, a tartalmát aukciókon eladta, és azóta a kastélyban senki sem élt - múzeum lett belőle.

Nóri rengeteget mesélt séta közben a portugál történelemről is, Salazarról, a katonai puccsról, a vörös szegfű történtetéről Portugáliában. Nagyon érdekes volt hallgatni. És főleg az, hogy Portugália a 70-80-as években nagyon szegény ország volt. Rengetegen mezítláb jártak, mert nem volt pénzük cipőre sem, a falvakban az írástudatlanság sok helyen 80%-os volt. Teljesen lebutították az embereket Salazar idejében. De 1986-ban beléptek az EU-ba, elég hamar be tudták vezetni az eurót is és micsoda fejlődésen mentek keresztül?! Egy akkora ország, mint Magyarország.

Nagyon tetszett a kastély is, hihetetlenül szép, ízléses, aprólékos művészi munka. Mintha még a falak is csipkéből lennének: faragott kőből vannak. Be is teszek ide egy képet róla.

Mai lépéseim száma: 19.437

Délután kicsit sétáltam a kutyikkal Sintra belvárosában. Panka póráz nélkül ügyesen lavíroz az emberek között, én meg nézem a reakciókat  - mindig pozitív, mindig mosolyra húzódik a szájuk, amikor meglátják őpankaságát. Zserbo pórázon, mert nagyon kis kajla.  Mondjuk így meg néha betekerünk egy-két embert, de nem akadnak ki, szerencsére.

Este elmentem egy közeli étterembe vacsorázni. Finom olajbogyót, olívaolajat, kenyeret kaptam, amíg a grillezett kalamárira vártam. Kértem hozzá egy pohár száraz fehérbort. Nagyon kellemes volt, olyasmi, mint egy Olaszrizling-Zenit cuvée. Portugália „ Dão ” borvidékéről származik, ami egy magaslaton fekszik, hűvösebbek az éjszakák, ezért is tudnak ott igazán száraz fehérbort készíteni.

Csodás nap volt a mai, és a vacsorával sikerült meg is koronázni.