Ma is tovább voltam ágyban, mint szoktam, de úgy érzem, ez segít a gyorsabb gyógyulásban. Úgy döntöttem, hogy mivel oltárira fújt a szél egész nap, nem megyek el Ingriddel és Brendával a piacra, inkább itthon kúrálom magam. Délben D’Arcy-val elvittük a kutyákat egy klassz kis sétára az óceán partján. Persze ott is fújt a szél, de szerintem ez a szél inkább kifelé fújta belőlem a megfázást. Ilyenkor nincsenek sokan és a kutyákat is elengedik, hiszen ha hívják őket, visszamennek a gazdájukhoz. Egyet kivéve. Persze egy idő után ő is visszajön, csak addigra már vörösre üvöltöttem a fejemet. Igen, tudom: „akkor miért engeded el?” Mert látom rajta, mennyire kell neki, mennyire élvezi a futást. Látom magam előtt, ahogy a második gazdájánál láncra kötve fekszik és sír a lelkem. Inkább legyen időnként vörös a fejem és száraz a torkom a kiabálástól, de azt a boldogságot, amit akkor látok rajta, amikor leveszem róla a pórázt... hát az maga a csoda. Minden idegességet megér. Én se voltam könnyű eset tinédzser koromban, hogy várhatom el bárkitől, hogy tökéletes legyen. Most viszont nem engedtem el, mert D’Arcy jobban aggódik érte mint én, és nem akartam, hogy felizgassa magát.

Amikor Ingridék is hazaértek, elmentünk a közeli kisvárosba megebédelni. Nagyon sok errefelé a holland turista, ők akár 3-4-5 hónapot is itt töltenek és természetesen már éttermük is van, holland tulajdonossal. Az egyiknek  „Amszterdam” a neve. Találó, ugye? Ingridnek az volt a kívánsága, hogy a hollandok kis apró rántott húsgolyóiból (bitterballen) ehessen. Apukája ugyanis Hollandiában született, 21 évesen emmigrált Kanadába; innen a holland gyökerek és a húsgolyóik iránt érzett szeretete. Én egy nagy adag salátát ettem, de meg kellett kóstolnom a bitterballen-t is. Finom. Kívül ropogós, belül krémszerű, kellemesen fűszeres.

Este lesétáltunk az óceánpartra naplementézni, hónunk alatt a Katától, Ritától kapott Prosecco és 4 pohár. Amikor leértünk a partra, elengedtük Zserbót. Nagy elánnal bevetette magát a dűnék közé, és elő se jött amíg el nem indultunk hazafelé. „Mami, Mami, nagyon jót szaladtam, nézd, hogy lihegek! Minden oké, itt vagyoook!!” A többiek izgultak, én nem. Bíztam benne és abban, amit kap tőlünk, megél és átél velünk. Szerintem nagy butaság lenne „elhagyni” minket.