Szerelmem, Collioure
Reggel 7-kor lerohantam a kutyákkal egy körre. Olyan hosszú a folyosó, hogy nem akarom megkockáztatni, hogy a csupaszőnyeg folyosón pisiljenek, mert már nem bírják tartani. Sikerült. Aztán visszafeküdtem még egy órácskára. A reggeli nem volt rossz, de nekem olyan furcsa, hogy a franciák, spanyolok nem esznek zöldséget. Daviddel mindig rengeteg zöldséget ettünk reggel. Itt főleg croissant van lekvárokkal, müzlik, meg (a német turisták miatt) felvágott és sajt. Viszont - nagy örömömre - tudtam készíteni magamnak lágytojást egy nagyszerű szerkezet segítségével. Vincent kutyája, Obelix (egy fekete-arany King Charles Cavalier spániel) mellettem heveredett le. Szegényem nem tudja, milyen szőrös szívű vagyok a kutyákkal az étkezőasztalnál. Viszont megsimogattam, aminek nagyon örült és elnyúlt a székem mellett, mint egy béka.
Reggeli után találkoztam a recepciós „angolul nem beszélek egy szót sem” Vincent-tel és ajánlotta nekem a szálloda mögötti utat sétára, hogy az milyen jó, mert nem járnak arra autók. Ja, kérem, mi azt már tegnap megjártuk! Tényleg nagyon jó. Le volt nyűgözve. Aztán végül mégis elindultunk abba az irányba, mert arra gondoltam, hogy megyek a kutyákkal egy húsz percet, aztán beülünk a kocsiba és elmegyünk Collioure-ba. Aztán ahogy mentünk, mendegéltünk, Panka befutott jobbra egy felhajtón. Utána kanyarodtam, hogy megnézzem, miben sántikál, és láttam pár lépcsőt és egy táblát, ami egy kiránduló ösvényhez vezetett. Hát akkor menjünk erre! Remek döntés volt. Nagyon jól megdolgoztatta a lábainkat, a szívünket, a tüdőnket. Végig erdőben haladtunk. madarak daloltak a fejünk felett. Mindegyik kutya nagyon élvezte a szabadságot. Zserbo vagy előre rohant, vagy lemaradt, de mindig előkerült. Egyszer megálltam, hogy lefényképezzem az ösvényt, aztán gondoltam egyet és hátrafordultam, hogy azt is lefotózom, ahonnan jövünk. És akkor megpillantottam a távolban azt a csodálatos, hóval borított hegycsúcsot. Micsoda fenséges látvány! De jó, hogy pont akkor álltam meg és még meg is fordultam! Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy Davidem keze is benne van a dologban. Jó ez az érzés.
Úgy egy óra múlva felértünk egy táblához és egy kőrakáshoz. A táblán ez állt: AMELIE és egy forrás jel volt belevésve. A helység, ahol vagyunk, erről a forrásról lett elnevezve: Amélie-des-Bains. Innen két választásunk volt: tovább megyünk Montbolo felé vagy lemegyünk Amélie-des-Bains-be egy másik úton. Az utóbbit választottam. Nagyon klassz az erdő, még parafafákat is találtam. Tetszenek nekem ezek a fák. Olyan érdekes: lehántják a kérgüket, hogy parafadugót meg mindenféle más tárgyat készítsenek belőlük és a fa nem pusztul el, hanem tovább él és újra növeszti a kérgét. Csodálatos a Természet. Megpróbálkoztak ilyen fák telepítésével az Egyesült Államokban, Kínában, de nem maradtak meg. Az igazi hazája Portugália, viszont úgy látszik, néhány átvándorolt Spanyolországba és Franciaországba.
