Élmények a "Kalandra Pacsirta" szervezésében 

Hunyadi Nórit Felkai Piroska ajánlotta nekem, amikor idegenvezetőt kerestem egy napra Sintra-Cascais környékére. Nóri ráadásul fotós is, aminek nagyon megörültem, mert nincs jó fotóm együtt a kutyáimmal és bíztam benne, hogy segíteni tud majd ebben (is).

Azt beszéltük meg, hogy 10 órakor találkozunk a Cascais piaca mögött lévő parkolóban. Direkt fél órával előbb érkeztem, hogy a kutyákat kicsit lemozgassam. Nagyon jó helyen álltam meg, mert a parkolótól két percre volt egy tündéri kis zöld oázis csobogó patakkal, a partján ösvénnyel. Pankát elengedtem, Zserbót „magamhoz láncoltam” és így sétáltunk egy jót a találkozó előtt.

Nóri nagyon kedves, mosolygós fiatal nő, anya; egyből éreztem, hogy jó kis napunk lesz. Először körbejártuk kicsit Cascais központját, megszemléltünk kívülről egy világítótornyot, az óceánparton lementünk a homokos partra, ahol elengedtem a kutyákat. Zserbo rögtön rohant a többi kutyához „bandázni”, Panka körülöttünk keringett, nem ment messzire. Aztán amikor Zserbo összeszedte egy labdázó anyukának és lányának a labdáját, majd büszkén körbe hurcibálta a strandon - látva az anyuka rosszalló pillantásait -, jobbnak láttam, ha elkérem tőle, pórázra teszem és odébb állunk. Eddig egyébként ez volt az egyetlen negatív „élményem”, mindenki odavan és vissza a kutyáimtól, de tényleg. Nagy kutyabarátok itt az emberek.

Mielőtt beszálltunk a kocsiba, vettem két szál szép rózsát a piacon, amit az óceánba dobtam be később. Az egyiket egy barátom bátyjának az emlékére, másikat Davidemre gondolva.

Az óceánparton többször is megálltunk a hatalmas víztömeg látványában gyönyörködni, a lábunkat megnyújtóztatni, a kutyákat megfuttatni. Praia da Cresmina és Guincho; Núcleo de Interpretacao da Duna da Cresmina (ez egy klassz kis kutyabarát kávézó a homokdűnék tetején. Hogy miért ilyen hosszú neve van? Itt majdnem mindennek hosszú neve van. Passzolok.) Amíg mi finom jegeskávét ittunk, a kutyák szépen elfeküdtek a nekik kijelölt „kutyakávézóban”.  

Cabo da Roca: az európai szárazföld legnyugatibb pontja. „Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik.” Mintegy 140 méterre emelkedik a tenger szintje fölé, a tetején álló világítótorony 1772 óta működik. Messziről majdnem olyan jelenlétet testesít meg, úgy „uralja a helyet”, mint otthon a Pannonhalmi apátság. Mintha mindig is ott lett volna, mintha az a helyszín csak neki lett volna kitalálva.

Praia da Ursa (Medve-part): Fenséges, lenyűgöző látvány. A nevét a Rocha da Ursa nevű sziklaformációról kapta, amely egy bocsot tartó medvére emlékeztet. Én ezt nem igazán tudtam kivenni, de lehet, hogy nincs elég képzelőerőm. Vagy elmosta egy részét a folyamatosan hullámzó víz. Meredek ösvények vezetnek a jobb kilátó pontokhoz és le az öbölhöz is. Egy igazi természeti csoda, amihez az emberek is hozzájárultak azzal, hogy nem építették ki, nem lett belőle pénzt és profitot termelő gépezet. Ez a csoda mindenkié.

Praia da Ursa után már elkezdett korogni a gyomrom és Nóri egy különleges éttermet tartogatott meglepetésnek. Moinho Dom Quixote (Don Quijote Malma) a neve és minimum húsz percig álltunk sorba, mire odakísértek az asztalunkhoz. A kutyák nagyon türelmesen várakoztak velünk. Rendkívül különleges hely, egy volt malom mellett épült, teraszosan helyezkednek el az asztalok, soknak kilátása van az óceánra, a többinek a fantasztikusan buja kertre. A felszolgálók szuperbarátságosak, az ételek-italok rendkívül finomak, gusztusosak. Nagyon jól el is beszélgettünk, rengeteg témánk volt. Nóri nagyon tájékozott és látszik rajta, hogy szereti, amit csinál. A Nap melegen sütött, sehol nem kóricált még egy minibárányfelhő sem a égen, ezért is voltak ilyen sokan az étteremben. A szokatlanul hideg, esős és viharos tél után ez volt az első igazán napos, meleg hétvége, és aki csak tudta, ki is használta. Amikor kifelé mentünk az étteremből, háromszor annyian álltak sorba, mint amikor megérkeztünk.

Innen Azenhas do Mar-ba vezetett az utunk, ahol korábban vizimalmok működtek. Hát mit mondjak? Itt is elakadt a szavam a szépségtől, a víz erejétől, robajától, a kezdődő naplemente fényeitől. Kár lett volna kihagyni.

Az volt a terv, hogy naplementére Marinha Guincho-ba megyünk és ott dobom az óceánba a virágokat. Csodásak voltak a fények. A horizonton volt egy felhő, így a Nap egy kicsit gyorsabban eltűnt, mint szerettük volna, de a bensőséges hangulat, a megnyugtató színek, az emlékezéssel járó lelassulás és belső béke így is nagyon szép mementókkal ajándékozott meg. Panka, „bezzegkutyaságához” méltón ott volt végig körülöttem. Zserbo - mint később kiderült - idegenekkel simogattatta magát. Alig találtuk meg, mert a kiabálásomra nem jött oda - miért is jönne, ha valaki éppen kényezteti? - és a fiatalok, akiknek a gyűrűjében ült, fekete nadrágot viseltek. Beletelt egy kis időbe, mire ráállt a szemem a nagy feketeségre és ki tudtam venni a kontúrját ennek a kis kéjenc csavargónak. Fantasztikus terápiás kutya lenne belőle, órákig elvan nyugalomban és békében, ha valaki simogatja, monyássza a kis selyem füleit.

Rendesen besötétedett, mire átverekedtük magunkat Cascais forgalmas utcáin és Nórit kitettem a lakása előtt.

Kedden írom ezt a beszámolót, és úgy érzem, nagyon jó döntés volt, hogy Nórit felkértem a kísérgetésemre. Rengeteg mindent megtudtam, csodás helyeken jártunk, finomakat ettünk-ittunk, hihetetlenül szép, megható, bensőséges fotók is születtek Nóri „elkapni a pillanatot” szakértelmének köszönhetően. Estére már a kutyák is csak a vacsorájuk és az ágyuk után epekedtek. Bevallom: én is elfáradtam. Jólesően, tele élményekkel, szeretettel és csodálattal Portugália iránt. Köszönöm ezt a felejthetetlen napot, Nóri!   

Mai lépéseim száma: 17.085