Szépség a köbön

Hát ez a nap is tartogatott meglepetéseket, kihívásokat. Fantasztikusan kezdődött: hétágra sütött a Nap, sehol egy felhő az égen. Nagy boldogságomban még Zserbót is elengedtem olyan helyeken, ahol eddig még soha. Ingridék vettek egy olyan csemegét, amit ember és kutya is megehet. Olyan, mint a töpörtyű, csak nagyban és nem zsíros, hanem mintha ki lenne szárítva. Mutatom a fotón. Kutyák is imádják és nem gondolnám, hogy van benne kalória. Pehelykönnyű és finom pörc illata és íze van.
Szóval ebből a valamiből vittem egyet, és mielőtt Zserbóról levettem volna a pórázt, adtam neki is, meg persze Pankának is egy-egy falatot és látványosan tettem vissza a táskámba, hogy tudja: van még belőle!

Aztán elengedtem. Többször próbát tettem, hogy visszajön-e. Visszajött és mindig kapott egy darab pörcöt. Ez az erdőben nagyon jól működött. A vízparton kevésbé. Ott voltak kutyák, akiket meg kellett szagolni, játékra kellett hívni, amelyik meg volt kötve, ahhoz is odamenni és gazdi-mamit jól megrángattatni a husky kutyájával, akit nem mert elengedni, mert üregi nyúlra vadászik a dűnék között. Nagyon kedves volt a gazdi-mami, jól elbeszélgettünk és egyáltalán nem bánta, hogy a kutyája úgy harminc centiméterrel megnyújtotta mindkét karját a nagy ráncigálásban.

Csodálatos idő volt. CSODÁLATOS! Jaj, hát majd’ elfelejtettem: tegnap este egy csodaszép filmet dobott fel nekem a YouTube Portugáliáról. Hát csak kapkodtam a fejemet, nem győztem jegyzetelni, hogy mennyi mindent meg kell majd néznem, mennyi csoda helyre el kell utaznom. Néztem, hogy mi mitől milyen messze van, keresztbe-kasul be fogom járni ezt a tündéri országot.

Ma a reggeli sétánkon látom, hogy az erdei úton jön egy nő a kutyájával, a kutya pórázon. Nem akartam pórázra tenni az enyéimet, ezért inkább bementem a fák közé velük, és találtam egy darab fát, ami olyan ágas-bogas volt (lásd fotó, még Pankát is megbabonázta), mint egy útjelző tábla, ami több irányban is mutatja, hogy melyik város, falu, borvidék milyen messzire van. Hát muszáj volt hazahoznom. Ez szimbolizálja nekem a tegnapi filmet és azt a rengeteg szép helyet, amit szeretnék felfedezni ebben a kicsivel több mint öt hétben.

A film linkje: https://www.youtube.com/watch?v=WeX_6l2xhdI

Séta után itthon hagytam a szőrösöket és elmentem bevásárolni a pénteki búcsúvacsoránkhoz. Az Aldiba mentem, ott mindent megtaláltam amire szükségem volt. Állok a sorban, előttem kettővel egy nő nagyon csiga volt, ráadásul a kártyája, amivel fizetni akart, nem működött. A másiknak a PIN-kódján (úgy tűnt, hogy) hosszú percekig gondolkodik. És mindenki tök türelmes volt. Csak én, a magyar virtusommal kezdtem egy icipicit felszívni magam. Tényleg csak picit. Na, rám kerül a sor, mindent beszkennel a csajszi, fizetek, aztán amikor már elfordultam a pénztártól, akkor néztem rá a blokkra, hogy MENNYIIII??!! 48 Euró? Ezért a félkosárnyi cuccért? Félrehúzódtam, és látom a blokkon, hogy az egyik árucikk mellet 29 Euró szerepel. Odaszólok a pénztárosnak, hogy „elnézést, itt valami nem stimmel. Mi ez a 29 euró?” Nézi ő is... „Hát itt tényleg valami nem stimmel”. Mondta is, hogy upsz, bocsánat, mindjárt kiüti és készpénzben kifizeti, ha nem gond (kártyával fizettem). Mondom, nem gond. A sor csak nőtt, csak nőtt. Mondom a mögöttem álló nőnek „Elnézést kérek”. „Semmi gond, előfordul az ilyesmi”. Erre a pénztáros „Nem, nem, én kérek elnézést!” Hosszú percekig próbál megbirkózni a feladattal, már a felettesét is hívta telefonon. Közben figyelem az embereket, akik türelmesen várakoznak. Semmi anyázás, semmi ideges horkantás. Az egyik férfin láttam, hogy a egyik levegővételt tovább tartotta bent, de aztán csendben fújta ki, nem pattogott. Huszonöt euró ötven centtel fizettem többet, mint kellett volna. Fúúúú! Nagyon oda kell figyelni és én odafigyeltem.

Aztán itthon megreggeliztem és kiültem a kertbe a napsütötte székre a kávémmal. Tegnap azt írtam, hogy jó, hogy a kutyák nem nyavalyognak, hogy miért nem oda megyünk, ahová megbeszéltük (tegnap a Benagil -barlangok helyett csak ide a szomszédba ugrottunk át szemrevételezni a környék nevezetességeit). Hát én nem tudom ezt mire vélni, de miközben ittam a kávémat, Panka leült elém és nézett. Nem csak nézett, tisztára olyan volt, mintha kérdezne: „Akkor mikor indulunk?” „Mit szeretnél, kiskutyám?” „Választ arra, hogy mikor indulunk kirándulni. Oda, ahová tegnap akartunk menni. Vagy már elfelejtetted?” Nem viccelek! Számonkérően nézett rám az őzike szemeivel, hogy „Nem felejtettem ám el! Hallottam, ahogy tegnap este írtad a számítógépeden, hogy ’a Benagil-barlangok holnap is ott lesznek.’ Most holnap van. Szóval? Megyünk?” Majdnem félrenyeltem a kávémat. „Mit tettem?? Kalandorokat neveltem a nyugodt, Lovas és környékéhez szokott kutyáimból? Itt már elvárások lesznek?” Vagyis csak Panka az, aki számonkér. Zserbo olyan „van még abból a jó kis pörcből? Mert ha nincs, akkor lefekszem.”

Hát válaszolnom kellett Pankának, mert csak nézett kitartóan. „Öööö, előbb gyorsan elmosogatnék, ha az még belefér. Aztán összepakolom a cuccokat és indulhatunk. Jó lesz így?” És akkor fogta magát, és befeküdt az ágyába. De onnan azért minden mozdulatomat figyelte, és amikor látta, hogy készen vagyok a mosogatással, és indulok összepakolni a vizüket, a tálat, a pórázokat, felállt és elindult az ajtó felé. Nem viccelek! Ez így zajlott le. Persze mondhattam volna neki, hogy „Panka, húzzál gyorsan az ágyadba és hagyjál békén, mert irgumburgum lesz!”, de miért mondtam volna? Csodaszép napra ébredtünk, tényleg azt mondtam, hogy „a Benagil-barlangok holnap is (most már ma) ott lesznek”. Nem szeretem átvágni azt, akit szeretek. Ennyi.

Elindultunk. Mindenki nyugodt volt, nagyon jó utunk volt addig, amíg le nem tértünk az autópályáról. Onnantól aztán kezdtem úgy érezni magam, mint a spanyol „paradicsomi” szállásom labirintusában. Emlékeztek? A GPS most is olyan helyekre küldött, ahol majdnem csak a madár jár. Meg tudom mondani, hogy Pedro bácsi narancsfáján, jobbra a másodikon hány narancs van, annyiszor mentünk el előtte. Aztán egyszercsak odaértünk egy körforgalomhoz, éppen behajtottam volna, amikor jobbról elhúzott előttem egy motoros rendőr és jelzett a karjával, hogy „ÁLLJ! Itt és most, meg ne mozduljak.” Mi a jófene történik itt? És akkor jött még vagy nyolc-tíz motoros rendőr, aztán kisteherautókat láttam behajtani a körforgalomba megpakolva biciklikkel, bicikligumikkal, mentőautó... És akkor elkezdett derengeni, hogy tegnap Vila Real Do Santo Antóniót zárták le a bicikliverseny miatt, és gondolom mára ideértek (körülbelül 110 kilométer). Hát emiatt küldött el a GPS, hogy foglalkozzak Pedro bácsi narancsaival, ahelyett, hogy egyenes úton eljuthatnék a barlangokhoz! Megvártuk, amíg elhajtanak előttünk a biciklisek és utána már csak egyszer kellett elhajtanom Pedro bácsi narancsfái előtt. A következő útlezárást már elbontották: megnyílt az út előttünk az óceánig és a Benagil-barlangokig. Halleluja!

Hát mit mondhatnék? Ezt az élményt, ezt a látványt kár lett volna kihagyni. Köszi, Panka!! Valami meseszép volt. Főleg ma, hogy ilyen csodálatosan sütött a Nap. Tegnap nem is lett volna jó, annyira felhős volt az ég. De ma? Álomszép színben tündöklött az óceán, kellemes meleg volt, a sziklák élesen kirajzolódtak a kristánytiszta levegőben. Sirályok köröztek a levegőben, a vízen csónakokban, kajakokban, SUP-okon turisták vették közelebbről is szemügyre ezeket a vízmosta barlang-képződményeket. Lélegzetelállító volt az egész. Sok turista volt, de nagyon jól elfértünk. Sok helyen egészen közel lehetett menni a sziklák széléhez és néha megállt bennem az ütő Panka bátorságától. Ő szabadon volt, nagyon jól viselkedett, Zserbo pórázon. Ő is ügyes volt: sokszor megálltam fényképezni és mindig türelmesen várt.

Öt órakor értünk haza. Kellemesen fáradtan, feltöltődve a mai nap élményeivel, látnivalóival. Most éppen vörösbort kortyolgatok, Katától és Ritától kaptam ajándékba Konyári bordeaux-i ihletésű „Kishegy” borát (Canernet Sauvignon - Cabernet Franc - Merlot). Illik ehhez a naphoz. Egészségünkre!

Mai lépéseim száma: 14.158