Reggel lementünk a partra, még Zserbót is elengedtem, mert hosszabb útra készültünk, hadd fárassza le magát. Mértola városa és a Parque Natural do Vale do Guadiana nemzeti park volt az úticélunk.
Nagyon felhős volt az ég, de szerencsére nem fújt a szél, 15 fok volt. Nem kellett sokat mennünk az autópályán, hamarosan vidéki utakon kanyarogtunk lágy dombok, sárga és fehér virágokkal teli mezők között. Először a parknál álltunk meg, hátamra vettem a piknikünket tartalmazó zsákot és elindultunk. Panka szabadon, Zserbo pórázon, mert itt azért nem szeretném elveszíteni. Nagyon tetszik az itteni táj: sok-sok domb és völgy van, érdekes fákkal, vékony törzseken kis gombócok. Olyanok, mint a „Kojak nyalóka”, csak csoki helyett zöldalma ízben. Állítólag ezeknek a fáknak a termése a fenyőmag, melynek oltári nehéz a betakarítása - így már érthető a magas ára. Rengeteg sárga és fehér virág alkot kisebb-nagyobb „szőnyegeket”. Nagyon üdítő a szemnek a téli szürkeség-barnaság után. A fehérséget viszont nagyon élveztem otthon! Hiányzott már a hó annyi hómentes tél után.
Találtunk egy klassz kis tisztást, a közepén egy kővel, ami pont rám várt. Leültem rá, elővettem a kutyák csemegéjét (szárított kacsanyak), aztán az én kis sajt-paradicsom-retek kombómat és mindenki nekiállt békésen majszolni. Persze ők előbb végeztek és megérezve a sajt illatát, leültek elém és „hát nem látod, hogy éhezünk?” szemekkel próbáltak megbabonázni, hogy adjak nekik a sajtomból. Nem adtam. Közben a tesóimtól megtudtam, hogy van olyan, hogy „sajt adó”. Ha sajtot eszik egy gazdi, bizonyos sajtmennyiséget adó címén át kell adni a kutyájának. Hát én erről eddig nem tudtam. Megígérem, hogy ezután „befizetem”. Erről eszembe jut egy karikatúra: két kutya áll egy kirakat előtt, a kirakatban sajtok és borok. Azt mondja az egyik: „Nem is tudtam, hogy a sajthoz jól passzol a bor. Nekem eddig csak antibiotikumot adtak hozzá.” Ha-ha-ha...
Visszasétáltunk az autóhoz és folytattuk az utat Mértola városához, ami magasan a Guadiana-folyó felett helyezkedik el, és szépséges fekvése és kinézete miatt szabadtéri múzeumvárosnak is nevezik. Tényleg megérdemli ezt a nevet. Tetején egy vár, meredek, kanyargó, macskaköves utcák, fehérre meszelt házak, sötétbarna vagy görög-kék ajtók és ablakkeretek. Nagyon kellemes a szemnek és igazi fitnesz a lábnak és a szívnek.
Miután elhagytuk Mértolát, körülbelül egy kilométerre volt egy parkoló, ahonnan a nemzeti park másik végéről is tehettünk egy sétát. Kihasználtuk, hogy időnk, mint a tenger (óceán) és - a kutyák nagy örömére - leparkoltam. Ez egy meredekebb szakasza volt a parknak, de akinek a lába és a szíve a lovasi Kishegyhez és Öreghegyhez szokott, annak ez sem lesz akadály. Nagyon élveztük a virágok, a kanyargó folyó üdítő látványát. A fű itt olyan zöld és zsenge volt, hogy még a kutyáim is elkezdtek legelni. Nagyon viccesek voltak. És nem, nem hánytak utána. Igazi probiotikum lehetett. A kaptató után természetesen jött egy térdizmot erősítő lejtmenet is. Beszállás, becsatolás után indulhatott az idevezető út visszafelé. Nem semmik ezek a kanyarok. Biztos álmos sofőrök ébrentartására tervezték így az utat. Mindenesetre nekünk bevált, a kutyák vacsora idejére pont hazaértünk. Megetettem őket, aztán elmentem bevásárolni és hazafelé ettem egy tál finom levest a pékség melletti kis büfében. Este megnéztem a nemzetközi híradót. Sajnos nem lett jobb a világ(politika), elég havonta egyszer megnézni. Vagy talán még az is sok. De ahogy Weöres Sándor már sok-sok évvel ezelőtt megírta: „Magadat gyógyítsd, ne a társadalmat....Ha önmagát javítaná száz ember, ezer, millió,.. a társadalom meggyógyulna, az emberiség megmaradna”. (A teljes vers a „Kapcsolat” oldalon található).
Mai lépéseim száma: 13.514