Portugália!

Reggel a kutyusokat kivittem egy gyors körre, aztán reggelit adtam nekik. Amíg ettek, összekészültem, elszaladtam a pékségbe szendvicsért, friss narancsléért. Összecsomagoltam, együtt elsétáltunk a kocsiért, odaálltam a szállásunk kapujába és bepakoltam az összes holminkat. Fél 11-kor indultunk el, nem siettünk, ráértünk. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy Portugáliában 1 órával korábban van és én azt mondtam D’Arcy-nak, hogy szerintem 16 óra körül érünk hozzájuk. Meg is érkeztünk szerencsésen, kiszállok az autóból, mutatom nagy büszkén a telefonomon, hogy 16:04. Erre D’Arcy mutatja az óráját. Nézem, nézem, de csak a perc mutatóra koncentráltam. Aztán szólt, hogy nézzem meg az óramutatót is: 15:04. Oooops!  Egy órával korábban érkeztek a vendégek! Ez vacsoránál kínos lett volna, de a mi esetünkben ez teljesen rendben volt. Szélesre tárta a bejárati ajtót és boldogan betessékelt minket. Mintha nem telt volna el három év, hogy utoljára láttuk egymást. Jó volt újra megosztani az élményeinket, az elmúlt évek történéseit, még így is, hogy komoly tragédiák is történtek. A boldogságot és a gyászt is könnyebb átélni, feldolgozni, ha van kivel megosztani.

D’Arcy felesége Ingrid és annak barátnője Brenda kicsit később jöttek haza. Ingridet ismertem, Brendát most ismertem meg - nagyon jófejek. Hatvannyolc évesek, tele élettel, kíváncsisággal. És mindenki szereti a kutyákat. Bónusz!

Nagyon szeretik Portugáliat, az itteni embereket. D'Arcy-ék már negyedszer vannak az országban. Egyik este, amikor vacsorából jöttek haza és kiszálltak a kocsiból, Brenda nem vette észre, hogy elejtette a pénztárcáját. Már vagy egy órája itthon voltak, amikor megszólalt a csengő. Egy portugál férfi állt ott Brenda pénztárcájával. "Ezt a kocsi mellett találtam. Gondoltam, biztos az Önöké." Hát így is lehet. Már most tetszik nekem ez az ország!

Sokat beszélgettünk, megkóstoltunk pár bort, aztán én este 9 órakor elbúcsúztam, mert kijött rajtam az előző éjszakai rossz alvás és a vezetés okozta fáradtság.