Reggel korán keltem, lezuhanyoztam és elkezdtem összecsomagolni a holmijainkat. Ma folytatjuk az utunkat, Moral de Calatrava a követhező állomás, még egy éjszaka Spanyolországban.
Sergio kint várt és bemutatott a reggelimnek. Megköszöntem és elengedtem, hogy elszívja a reggeli „kitudjahányadik” cigijét. Csodálkoztam, hogy mi lett a sonkával és a sajttal, amit tegnap is kaptam. A tál ott volt, de üresen. Nem gondoltam, hogy üresen tették volna oda, mintegy megtréfálva engem, hogy figyelek-e. Aztán ahogy közelebbről szemügyre vettem, a tálat fedő neylon össze-vissza volt kaszabolva. Macská(k)ra gyanakodtam. Sergio-nak is megmutattam. Dehát az ő négy macskájuk bent volt az éjjel! Hát, akkor ezek a szomszédból látogattak ide, és meg is dolgoztak érte: művészi volt a neylonzacskó kaszabolási technikájuk. Le a kalappal. Mondtam Sergiónak, hogy ne aggódjon, jól laktam a finom joghurttal, lekváros piritóssal.
Reggeli után levittem a kocsihoz a csomagokat. Egyedül voltam az utcán, mégis úgy éreztem, hogy valaki figyel. Körbenéztem és fekete, szőrős füleket, barna, kíváncsi szemeket láttam a kerítés mögött. Nem a kapunál, hanem fent a meredek belső udvar mellvédjénél: Zserbo. Hát persze! Ki más?
Moral de Calatrava 632 km-re fekszik Sant Pere de Ribes-től, a Paradicsomtól. Eseménytelenül telt az utunk, többször megálltunk tankolni, nyújtózkodni, kisebb-nagyobb folyóügyeket elintézni. Vettem egy kávét, friss narancslét, hoztam az útra egy kis elemózsiát Annickéktól.
Aztán megérkeztünk Moral de Calatrava külső részéhez, és ahogy haladtunk befelé a központ felé, szinte csak leeresztett redőnyös házakat, lakásokat láttam. Kissé kísértetiesnek tűnt az egész. Aztán ahogy egyre inkább közelebb kerültünk a központhoz, már felbukkant néhány ember is az utcákon. A GPS-em jelzett, hogy megérkeztem, de ott nem tudtam megállni, úgyhogy tovább hajtottam és úgy 70-80 méterre találtam egy nyilvános, ingyenes parkolót, ahol még hely is volt. Szakadt az eső, de muszáj volt kiszállni. Vállamon a táskám, nyakamban az övtáskám, a kutyák póráza az egyik kezemben. Kabát csuklyája fel és irány a szállás. Könnyen megtaláltam, a szállásadó férfi széles mosollyal kint várt a kapuban. Nem zavarta, hogy két ázott négylábúval érkezem, neki is van két kutyája. Ezt intenzív pantomimmal magyarázta el, mert a „Hello”-n kívül több szót nem ismert angolul. Annyit kínlódott, hogy a telefonján megtalálja a mikrofonos fordító programot, hogy lányos zavarában csinált vagy hatvan képernyőfelvételt. Ez így nem lesz jó. Mondtam neki vagyis inkább elmutogattam neki, hogy nyugodjon meg. Beizzítottam a DeepL.com fordító programot és pikkpakk szót értettünk. Nagyon kedves volt egyébként. Szuper szállásom volt, külön nappali, kis fedett udvar, külön hálószoba, külön fürdő. És nagyon jó áron, bent a kihalt város közepén. Tavasztól-őszig biztos nagy a pezsgés itt, de most kicsit para volt. Az autóval 20 percig megállhattam a bejáratnál, úgyhogy a kipakolás hamar megvolt. Aztán visszavittem a kocsit a parkolóba, még mindig ott volt a hely, csak rám várt. Letakartam mindent, bezártam az autót és visszasétáltam a szállásra. Kutyusok nagy örömmel csóváltak, hogy „Visszajött! VISSZAJÖTT!!!” Mindig visszamegyek. Értetek, hozzátok bármikor, bárhová.
Este aztán rájöttem, hogy fel kell derítenem, van-e ebben a szellemvárosban egy hely, ahol enni tudnék valamit. A főtéren találtam egy söröző-borozót. Benyitottam, pár helyi férfi üldögélt a bárpultnál és egy asztalnál, aztán beljebb megpillantottam egy asztalt három nővel. Szuper. Odamentem a pulthoz. Egy fiatalos, csúnyácska nő mérte éppen a sört. Széles mosollyal fordult felém. Olá! Mondom Olá! Beszél angolul? Neeem. Fúúú, akkor megint neki kell veselkednem. „Lehet itt valamit enni?” Na nem ragozom, 5 perc után megegyeztünk, hogy hoz salátát meg egy pohár vörösbort. Na azzal aztán jól fogok lakni, de más választásom nem igazán volt. Elfoglalom az asztalt a nők közelében. Élénken folyik a társalgás, a férfiak is bekapcsolódnak. Egy kukkot nem értek, pörög a nyelvük, mint egy elszabadult búgócsiga, de nagyon élvezetes látni az életörömüket, vidámságukat.
Aztán megérkezik a borom, a nyakigláb, vékony csaposlány fültől-fülig érő mosollyal teszi le elém egy kis cseréptálkában tálalt babfőzelékkel együtt, benne kolbász, szalonna és bagettet kínál hozzá. Na, azért ez valamennyire csillapítani fogja az éhségemet. Rengeteg „Gracias”-szal megköszönöm neki ezt a kellemes meglepetést. Aztán elkezdek gondolkozni, hogy babot mondott, én meg salálát értettem? Vagy hogy van ez? Pár perc múlva megérkezik egy HATALMAS adag tonhal salátával. Hát annak csak a felével tudtam megbirkózni, pedig kértem még egy pohár vörösbort, hogy legyen mivel leöblíteni a megakadt salátaleveleket. Szóval összességében nagyon jó élmény volt. Nyelvi hiányosságaikat csodálatosan ellensúlyozzák hihetetlen kedvességükkel, nyitottságukkal. Itt élni fárasztó lenne, mert a pantomim nehéz műfaj, de látogatóként élmény. Ha mindkét fél részéről megvan az akarat, mindenre lehet találni megoldást. Ha nem nézzük le a másikat, ha nem gondoljuk magunkat felsőbbrendűnek, mert.... mert miért is? Ha türelmesek és kedvesek vagyunk, hihetetlen pozitív energiákat szabadíthatunk fel.
Kutyusok nagy örömmel fogadtak, főleg azért is, mert kivittem őket egy rövid kis sétára. Macskakő minden mennyiségben, füves terület lány kutyák részére óriási hiánycikk. És Panka utál kőre pisilni. Azért ezt is sikerült megoldani. Rájött, hogy itt és most félre kell tennie fenntartásait, ha nyugodtan szeretne aludni.
Éjjel többször megébredtem. Lehet, hogy azért, mert ez lesz most az utolsó szakasz egy darabig: holnap kanadai barátaimmal találkozom Vila Real de Santo António mellett. Egy hét pihenés, kicsomagolhatok a bőröndökből, bepakolhatok a mosógépbe. Hallelujah!