Az előző nap viszontagságai ellenére - vagy talán éppen azért? - remekül aludtam. Sőt, nem csak én, a kutyusok is. Senkitől nem hallottam egy mukkanást sem.
Annick korán reggel, mielőtt munkába ment, elkészítette a reggelimet és a teraszon megterített. Megköszöntem neki és bocsánatot kértem, hogy előző éjjel felébresztettem. „Semmi gond, semmi gond!” Megkérdeztem, van-e itt valami erdei ösvény, ahol sétálhatok a kutyákkal. Természetesen! Hogyne lenne, hiszen ez a Paradicsom! Ráadásul kb. 200 méterre a háztól. Panka póráz nélkül szaglászhatott, mert ő egy angyal és egy „bezzeg kutya”, aki mindig visszajön, ha hívom. Zserbo már nehezebb eset. Ha szagot fog vagy mozgást észlel, wussssss, és hívhatom, amíg kék-zöld nem lesz a fejem. Szóval inkább nem kísértem a sorsot.
Fantasztikus idő van, csodálatosan süt a Nap, elég egy vékony pulóver. Annick azt mondta, van egy ösvény, ami körbe visz. Természetesen nem találtam meg. Elő kellett vennem nagy segítőmet: a GPS-t. Hazavitt, eszem a szívét.
José küldött egy üzenetet 11:05-kor, hogy 45 perc múlva itt lesznek értem. 11:50-kor kiálltam a ház elé. 12:20-kor még semmi. 12:30-kor érkeztek meg. Csak kicsit „anyáztak”, hogy megint kifogott rajtuk a labirintus. Az az érdekes, hogy kimenni belőle könnyebb. Bejönni??!!! Azt tényleg akarni kell. Elszántan, fejet leszegve próbálkozni harmincadszorra is. Olyan, mintha mi lennénk a kis ezüstgolyó a labirintus játékban, és amikor úgy érezzük, hogy „Fúúúú, most már tuti megtaláltuk a helyes utat, ez lesz az, kétség sem fér hozzá!”, mintha egy kéz csak egy apró csuklómozdulattal megbillentené a játékot, és te csak nézel, hogy „Ezt nem hiszem eeeel!!! Már megint mit keresünk ebben az utcában? Negyedszer megyünk el a betonkeverő mellett. Hol a francban vagyunk már megint??” És már nyúlsz a hajad felé, hogy belemarkolsz....aztán rájössz, hogy túl kevés van ahhoz, hogy ezt megengedhesd magadnak. És akkor a kezedet a feneked alá teszed (már ha nem te vezetsz) és halkan, befelé csak mondod, csak mondod... Aztán egyszer csak az is megunja, aki szórakozik veled és megállsz a ház előtt. ITT VAN! MEGTALÁLTUK!!! Ma már csak 35 percet keringtünk. Egy hét múlva menne elsőre is, csak akkor már nem lesz itt senki, akihez látogatóba jönnénk. Legközelebb pedig - ami ki tudja, mikor lesz - újra a START pozíción kell kezdenünk.
Sitges-be mentünk ebédelni, ami egy tündéri tengerparti város tele művészekkel. Náray Tamásnak is itt van galériája, pikkpakk meg is találtuk, be is mentünk, megcsodáltuk a csupaszín festményeit. Ő is ott volt, de éppen tárgyalt három magyar valakivel, úgyhogy nem tolakodtam oda, hogy kérhetnék-e egy fotót vele.
Ehelyett bementünk egy tapas bárba és ittunk egy-egy pohár finom, hideg, száraz fehérbort drága Davidem emlékére. Megegyeztünk, hogy David mindig velünk lesz, soha nem fogjuk elfelejteni.
Egy tengerparti étteremben ebédeltünk. Először egy napsütötte asztalhoz ültünk le, de olyan intenzitással tűzött a Nap, hogy végül árnyékba kellett húzódnunk. A mellettünk lévő asztalnál egy nő ujjatlan pólóban élvezte a februári napsütést. Finom tengeriherkentyűs paellát ettünk, hozzá remek vörösbort ittunk. A pincér kedves és figyelmes volt. Ana csak spanyolul beszél, José fordított oda-vissza. De közben Ana itt-ott bedobott olyan nem-mindennapi angol szavakat, hogy elállt a lélegzetem. Imádnivaló nő! Szerinte oltári bátor csaj vagyok: egyedül Európán át, kocsival, két kutyával! Wow! Mondtam neki, hogy hihetetlenül élvezem ezt az egészet. A szabadságot, a kutyáimat, az új helyeket, új embereket, az egyedüllétet - MINDENT. Nagyon örülök, hogy belevágtam, és hogy megtehetem. Van időm kitalálni, merre tovább, hogyan tovább. Ez hihetetlen ajándék a sorstól és én annyira hálás vagyok érte, Ebéd után sétáltunk egyet a tengerparton. Gyerekek sivalkodtak, éppen szörfdeszkázni tanultak. Édesek voltak.
Mindenhol José fizetett és mondtam neki, hogy ez nem lesz így jó. Erre azt mondta „Zizi, bevallom, hogy van egy hátsó szándékom.” „És mi lenne ez a hátsó szándék?” „Szeretnénk, ha visszajönnél.” Aaaaaahhhhh, annyira édesek!
Hazafelé csak háromszor tévedtünk el. Bejöttek velem és nagyon tetszett nekik a szállásom. Tényleg paradicsomi. Hoztak nekem ajándékba különleges spanyol borokat, én meg adtam nekik különleges Pipacs és Pillangó Pince borokat, de megkértem őket, hogy pár hetet várjanak a kóstolással, mert nagyon összeráztam szegényeket az eddigi 2.000 kilométeres úton.
A délután és este hátralévő része azzal telt, hogy megírtam a csütörtöki kalandos napunkat. Este aztán átjött Annick és Sergio szomszédja, egy argentin nő, akinek a férje belga és Spanyolországban élnek. Oltári jól beszél angolul, nagyon jól megértettük egymást és nemcsak a nyelvi hasonlóságok miatt. Mondtam nekik, hogy írnunk kellene erről a nagy katyvasz életünkről: ki, honnan, miért, mikor, mert ebből szerintem zseniális könyv születhetne. Egyetértettek.
Este elbúcsúztam Annicktól, mert ment táncpróbára a lányával, másnap reggel pedig még aludni fog, amikor én útrakelek.. Megfogta a két kezemet és azt mondta: „Zita, te egy olyan nő vagy, aki sugárzik. És ezt neked is el kell hinned magadról. Te itt most egy új családra találtál, bármikor szeretettel várunk vissza.” Hát mit mondjak, majdnem elsírtam magam. Micsoda emberekkel találkozom az utam során?! Már most, öt nap után is megérte nekivágni. Micsoda feltöltődés, újjászületés, visszatalálás önmagamhoz! Igazi, nagybetűs CSODA.