A tegnapi napunk nagyon szépen indult: az előző napi esőzések után napsütésre ébredtünk, Zserbóval ki is ültünk pár percre a kis teraszunkra és néztünk a munkába, iskolába igyekvő embereket. Ott volt mellettünk a villamos, de nagyon jók voltak az ablakok, mert bent a szobában egyáltalán nem lehetett hallani.
Negyed 10 körül mindent levittem a kocsihoz, leadtam a recepción a kulcsot, becsatoltam a kutyusok biztonsági övét és elindultunk Barcelona felé.
11:53-kor felhívtam Barcelonában élő barátunkat, Josét, hogy szerintem 4 óra körül érek a szállásra, a tulajdonos csak fél 6-kor ér haza, mert dolgozik. Addig legalább sétálok egy jót. Megbeszéltük, hogy 18:30 és 19:00 között jön értem és elmegyünk a környékre vacsorázni, beszélgetni. Pontosan 7 éve találkoztunk utoljára, 2019-ben Daviddel jártunk náluk látogatóban.
120-szal robogok az autópályán, 12:04-kor elhalad mellettem egy autó lehúzott ablakkal és a sofőr magyaráz, hogy valami van az autómmal, álljak le, nézzem meg. Csak mondja, csak mondja. Lassítok, ő elém kanyarodik és leállunk egy kiszélesített helyen. Odajön az autóhoz és hátrahív a bal hátsó kerékhez. Leguggolunk és pergő nyelvvel nyomja a spanyolt (vagy katalánt) és mutogat a kerekemre meg a kerék mögötti műanyagra, hogy a műanyag "pampampam" a kerékre és ez nagyon veszélyes, mindezt fel-le mutogatva a kezével. Mondom neki angolul, hogy bocs, de fogalmam sincs miről beszélsz, nem látok itt semmit problémát a keréknél. Ő meg csak mondja, mondja és hátrahív és ugyanezt a ceremóniát eljátsza a jobb hátsó kerekemnél is. Én még mindig nem látok semmit, és semmi rosszra nem gondolok. Menjek el egy szervízbe, mutassam meg. Gondolom ezt jelenti a "servíció".
Aztán beül az előttem álló ezüst színű kocsijának a vezetőülésébe. Éppen csatolom be a biztonsági övet, amikor kinyílik a kocsijának a jobb első ajtaja. Látom, ahogy egy másik férfi ledobja a táskámat és az övtáskámat a földre és széles vigyorral röhög. Aztán elhajtanak.
Nem titkolom, itt kitört belőlem egy kétségbeesett üvöltés. Kiugrottam a kocsiból, odarohantam, felkaptam a táskámat, az övtáskámat, visszaültem a kocsiba és lázasan elkezdtem átkutatni őket. Az övtáskában volt Davidem régi pénztárcája, abban volt kb. 320 euró. Azt elvitték. De a kocsi pótkulcsát benne hagyták. Nagy kézi/hátitáskám: a nagy pénztárcámból elvittek kb. 55.000 ft-ot. Nem tudom mi a fenét fognak kezdeni vele. Viszont nem találták meg a pici fekete pénztárcámat amiben utazásainkkor az eurót szoktam tartani. Abban 430 euró volt, az mind megvan. Hát úgy látszik ezért is lehet hasznos a kupleráj egy női táskában. Megvolt az összes bankkártyám, az irataim, az útleveleink. És nem bántottak minket. Ahogy Cathie barátnőm mondaná: "Zizi, nyugodj meg, ez csak pénz. Ti jól vagytok és ez a lényeg." A kutyák a hátsó ülésen ültek és nem ugattak. Ugye arra tanítottam őket, hogy ha valaki odajön az autóhoz, nem kezdünk el eszeveszetten csaholni. Lehet, hogy ezt most újra kell gondolnom?
12:12-kor felhívtam Josét, hogy mi történt. Mondtam neki, hogy ne izguljon, jól vagyok. Attól még együtt vacsorázunk, de innom kell majd egy whiskey-t erre a nagy ijedtségre, szóval úgy készüljön.
Amikor a pasi kiabált nekem, hogy valami van az autómmal, csak őt láttam, tehát a bűntársa vagy elöl ült és lehajolt, vagy hátul bújt meg az autóban. Én abban a hiszemben voltam, hogy egyedül van és segíteni akar. Nagyon rafináltak. Az egyik elvonja a figyelmedet, a másik meg kifoszt. Nagyon áldom az eszemet, hogy nem tettem át a nagy táskámban lévő kispénztárcámból a pénzt a nagy pénztárcámba, pedig pont előző nap gondoltam rá, hogy most már át kellene tenni, mert azt könnyebben megtalálom mint a picit. Azt mindig egy csomó ideig keresem a nagy kupiban, de ebben a szituációban ez most nagyon jó volt így.
Aztán azon gondolkodtam vezetés közben, hogy meg kellene állnom egy autópálya melletti rendőrségnél és elmondani, mi történt. Úgyhogy megálltam egy benzinkútnál, a kutyákat kivittem egy kis körre, aztán visszaraktam őket a kocsiba és bementem a benzinkútra. Megkérdeztem a pénztárosnőt, hogy beszél-e angolul. Nem. De volt ott egy férfi, aki pár szót beszélt és elmondta, hogy hol van a legközelebbi rendőrség. A következő lehajtónál van a repülőtér, ott van egy rendőrőrs.
Lehajtottam az autópályánál és ott a körforgalom mellett láttam egy rendőrautót parkolni. Nem "igazi" rendőr, szerintem inkább szabálytalanságokat figyeltek meg. Mindegy. Leállítottam az autót és odamentem hozzájuk. Bekopogtam, a rendőr leengedte az ablakot. Megkérdeztem, beszél-e angolul. Nem. Mindegy, gondoltam, akkor pantomimozni fogok neki. A táskámra mutattam, és azt mondtam: "sztráda, money, wusssss". Aztán ő lefordítja a pantomimomat a kollégájának spanyolra és ebben a pillanatban jön egy igazi rendőrautó. Az én rendőröm leállítja, elmagyarázza neki, hogy mi történt velem. Visszajön és elpantomimozza nekem, hogy menjek az "igazi" rendőr után, ő elvisz az őrsre és vallomást/feljelentést tehetek. Nagyon helyesek voltak. Az egyik egy magas, jóképű pasi, nagyon jól beszélt angolul, a másik csak egy pár szót, de nagyon kedvesek és együttérzőek voltak. Bekísértek az őrsre, leültettek és elkezdtek kérdezni, hogy mi történt, hogy történt. Ami nagyon megmaradt bennem, az az volt, hogy magát a rendszámot nem jegyeztem meg, de feltűnt, hogy a tolvajok autóján a rendszám mellett, ahol az ország jele szokott lenni, nem "E" volt, ami ugye Spanyolország (Espagna), hanem FIN. Ezt azért is jegyeztem meg, mert arra gondoltam, hogy ez egy finn autó (mert ugye pár éve áttértek a Suomi-ról Finnlandra, és akkor ott azt gondoltam, hogy ez tök jó, skandináv, biztos beszél angolul. De neeem, spanyolul nyomta nekem ezres nyelvcsapásokkal a dumát. Emiatt ez nagyon bevésődött az agyamba. És nem kék alapon volt, mint általában az európai uniós rendszámokon (kék alapon felül a csillagok, alul az ország nemzetközi betűjele), hanem fehér alapon fekete betűkkel "FIN". Ezt mondtam a rendőröknek is. Aztán elém raktak egy dossziét tele színes fotóval különböző férfiakról, hogy felismerem-e a rablót. Nézem, forgatom az oldalakat és az ötödik oldalon ott látom a képét ennek a szemétládának. Mondtam, hogy ő az, ez 100%. Ezt azonnal leadták forró drótón a többi rendőrnek a speciális kódokkal együtt. Aztán folytatódott a meghallgatásom. Azt mondták, hogy ez sajnos minden nap megtörténik, nagyon jól kidolgozott koreográfia alapján keresik az áldozatokat. Általában ketten vannak, az egyik leköti a figyelmedet, a másik kipakol. Oltári szerencsés vagyok, hogy nem vitték el az egész táskámat. Úgy látszik, jó, hogy ott értetlenkedtem, hogy mi a szentszűzmáriáról karattyol nekem, amikor szerintem rendben vannak a kerekeim. Addig a másiknak volt ideje átnézni a táskáimat. Minden rosszban keresem a jót. És megnyugtattak, hogy ez rendszeres, ne ostorozzam magam, hogy hogy lehettem ilyen hülye/jóhiszemű/meggondolatlan. Rengeteg áldozat van és ők (a rendőrök) sajnos nem tudnak mindenhol ott lenni. Az angolul beszélő rendőrnek el kellett mennie 14 órakor, mert lejárt a munkaideje. Ott maradtam azzal a másik nagyon szimpatikus rendőrrel, aki pár szót beszélt angolul. Körülbelül 20 percet voltunk együtt, elém rakott egy csomó papírt spanyolul meg angolul, amit alá kellett írnom. Aztán össze akarta tűzni az angolnyelvűt, amit nekem készítettek, de üres volt a tűzőgép. Azt mondja, ez mindig nála fogy ki. MINDIG! Murphy törvénye. Ezen jót nevettünk, ez úgy látszik, nemzetközi kifejezés. A végén kezet fogtunk és azt mondta "Spanyolországban mindig zárja be az autóját! Akkor is, ha benne ül.". Mondtam, hogy rendben, és köszönök mindent. Nagyon rendesek, kedvesek voltak. Ezt is egy "élménynek", tanulási folyamatnak élem meg. Egyáltalán nem tántorít el a tervemtől, lehetett volna sokkal rosszabb is.
Este José hívott, hogy elindult értem Barcelonából, szerinte 20 perc. Eszerint 18:35-kor kellett volna ideérnie. Aztán felhívott, hogy akkora dugó van, hogy ebből szerinte 30 perc késés lesz. Mondtam neki, hogy oké, ne aggódjon emiatt. De ha gondolja, elég, ha pénteken találkozunk, nem akarom, hogy miattam órákat üljön az autóban (82 éves). Szó se lehet róla, jön, ne izguljak emiatt. Figyelmeztettem, hogy itt iszonyat meredek dombok vannak hajtűkanyarokkal, nem akar-e lent a városban találkozni. Ne röhögtessem, ez előtte nem akadály. Háromnegyed 7-kor kimentem, gondoltam, most már bármikor ideérhet. Fél nyolckor még semmi. 19:33-kor megcsörgetem a mobilját. Nem veszi fel. Aztán egyszer csak egy autó fényszórói vakítanak el, lassan közelednek felém: ez csak José lehet! És így is volt. Kiszállt, egymás nyakába ugrottunk. Mondom neki, hívtalak telefonon, nem vetted fel. Azt mondja, lemerült a telefonja. Ezt nem hiszem el! De közben rájött, hogy az autójának a fedélzeti GPS-e működik, csak még soha nem használta és rá kellett most gyorsan jönnie, hogy működik. Mondom neki, akkor jó, hogy jöttem, legalább most már ezt is tudod kezelni. Ezen jót nevettünk.
Elindulunk lefelé. Négy éttermet írt össze, megegyeztünk, hogy a legközelebbibe megyünk. Leparkolunk, odamegyünk az étteremhez. José boldogan dicsekszik nekem, hogy ez egy baszk étterem, itt nagyon jót fogunk enni. Bemegyünk, leülünk, jön a nagyon kedves pincérlány. Mit kérünk inni? Én mindenképpen egy whiskey-vel kezdeném, hogy belefojtsam az ellopott pénz iránt érzett veszteségemet. José szintúgy whiskey-t kér. Körülbelül két percig együtt búsulunk, aztán áttérünk más, izgalmasabb témákra az életünkkel kapcsolatban. Aztán végzünk az italainkkal, szeretnénk meleg ételt rendelni. Kiderül, hogy a séfnek egy orvosi időpontja van és még mindig a váróban ül. Kivan. Mi is. Hallom, ahogy hangosan korog a gyomrom. Mit lehet enni? Hideget: spanyol sonkát, szalámit, sajtot, olajbogyót, füstölthalat, kenyeret. Mindenből kérünk plusz egy-egy pohár jófajta vörösbort. Minden meg is érkezik, gusztusos nagyon, a bor simulékony, boldogok vagyunk. Beszélünk Davidről, a jövőbeli terveimről, José kérdésekkel bombáz. Az egyik bomba kérdés olyan jól sikerül, hogy a nagy magyarázás közben magára dönti a vörösbort. Őszinte leszek, itt már nem kellett sok ahhoz, hogy bepisiljek a röhögéstől. MI JÖHET MÉG??!! Szerencsére José se fogta fel túl tragikusan a dolgot, együtt nevetett velem, miközben próbálta felitatni a vörösbort a nadrágjáról, a pulóveréről és az asztalterítőről. A pincérlány angyali mosollyal az arcán hozta a felmosóvödröt. Ne izguljunk, ez nem mindennapi, de gyakori eset, fel vannak rá készülve.
Szegény szakács nem érkezett meg egy óra múlva sem, úgyhogy fájó búcsút vettünk a helytől. És annyira összeszűkűlt a gyomrom, hogy jól is laktam azzal amit ettünk.
Beültünk a kocsiba, gondoltam, a hazaút nem fog sokáig tartani, hiszen én megjártam napközben, José megjárta esti sötétségben, mi történhet? Kivettem a táskámból a lakáskulcsomat, letettem az ülésre a fenekem mellé, ott jó helyen lesz. Ott volt az esernyőm is, pánikra semmi ok. Nahát körülbelül egy órát köröztünk, mintha nem lett volna más dolgunk. Mindegyikőnk beállította a címet a GPS-én, mert tudtuk, hogy ebbe a labirintusba csak azok költözhetnek, akiknek Mesterséges Intelligencia vezérli az agyukat. Elindulunk. Egy darabig minden oké, aztán az enyém ezt mondja, Joséé az ellentettjét. Jó, akkor most kövessük csak az övét. de annyiszor mondott "jobbra" helyett "balrát", hogy néha az enyémet is igénybe vettük. Szerintem a mókusok halálra röhögték magukat rajtunk, hogy hányszor megyünk el ugyanott és mégis mindig rosszfelé fordulunk, hogy a végén már csak legyintettek, hogy "na, még mindig nincs meg a helyes irány? AMATŐRÖK!"
Hát pironkodva bevallom, hogy több mint egy órát sz@r@kodtunk azzal, hogy megtaláljuk, hol a francban lakom. Közben itt Spanyolországban jóval nagyobb fekvőrendőrök vannak, mint Magyarországon és mivel José vezetés közben a GPS térképet is nézte, a sötétben egy csomószor nem vette észre őket és akkorákat zakkantunk, hogy csuda. Mondtam neki, hogy ha még egyen így megy át, véglegesen lecsavarodik a fejünk a nyakunkról. Hihetetlen, milyen nyugalommal és derűvel kezelte ezt az egész szituációt. Mondtam neki, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha másnap nem jönnének értem, hanem Sitges-ben találkoznánk valahol. Dehogyis!! Ő ezt az egész környéket nappal is látni akarja! Ki nem hagyná a világ minden kincséért sem. Haláli figura így 82 évesen. Gondolom, közben mindenki kitalálta, hogy végül megtaláltuk a labirintusban a házat ahol lakom, különben ezt most nem olvasnátok. Viszont itt nem értek véget a nap viszontagságai. Neeeeem... történt itt még egy s más.
Elbúcsúzunk, fogom az esernyőmet, kiszállok a kocsiból, José elhajt, hiszen már háromnegyed tizenegy van és még haza kell érnie Barcelonába. Ki tudja, megtalálja-e a hazavezető utat?
Szóval José elhajt, én kinyitom a kocsimat, beteszem az esernyőt és közben a táskámban matatok a lakáskulcsért. Nem találom. Az utcalámpánál kiborítom a táskámat (nem tudtok olyat mondani, ami nincs benne. Ez nőknek szól. Csavarhúzót ne keressetek benne, hacsak nem szemüveghez kell. Az van). Szóval kutatok, matatok az út közepén este háromnegyed 11-kor és komolyan mondom, meghűl bennem a vér. "Nem, ez nem lehet, ez már sok, ez már több mint sok, hol a büdös francban van a kulcsom? HOL A FRANCBAN VAN A KUUUUULCS???? És akkor elém tárul a kép, ahogy beülök az autóba, és egy egyszerű, rövid hazaútban bízva előveszem a lakáskulcsot, magam mellé teszem az ülésen.... JOSÉ!!!!! Az autódban maradt a kulcsoooom! De José már messze jár, nem látja, hogy a két ülés között ott röhög egy kulcs, ami nem oda tartozik, de élvezi, hogy szaladnak alatta a kilométerek és nemcsak lóg egy kulcslyukban. Besz@rás. Ilyen lehet? Egy nap ennyi, ennyi "történés"? Lehet? Hogyan? Ki találja ki ezeket és hol?
Nincs mit csinálnom, este 10:50-kor fel kell hívnom a szállásadómat, hogy elcsesztem. Hogy kifogott rajtunk a labirintusuk és levettük egy pillanatra a szemünket a kulcs szükségességéről. Szánom-bánom, muszáj bejutnom, különben holnap egész nap takaríthatunk a kutyák után. Annick álmosan veszi fel a telefont. Az egyetlen este, amit a jövő héten Sitges-ben kezdődő farsang egyik fő táncosaként korai ágyba kerüléssel tölthet. Vagyis nem, mert itt van Zizi. Aki nevéhez hűen a zizegést választja ahelyett, hogy szorosan markolná azt a AZT A kulcsot!! Megbocsát és kiküldi férjét Sergio-t, aki tört angolsággal nyugtat, hogy ne izguljak, minden rendben, van még vagy három kulcsuk. Aludjak jól, minden rendben lesz. Jó helyen vagyok. Kedves, megértő emberek között. Gyógyír ez a lelkemnek.
Megnyugtatok mindenkit: ma előkerült a kulcs. És újabb fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg. de mára legyen elég ennyi. Folyt. köv.