Miért éppen Portugália?
Én még sohasem jártam ebben a szép országban, de pont egy évvel ezelőtt, január 11-én volt egy "Csináld meg a saját vision board"-odat workshop Alsóörsön.
A vision board (magyarul álomtabló, vágytábla vagy jövőkép-tábla) egy kreatív vizuális eszköz, amely képek, idézetek és szimbólumok kollázsával jeleníti meg személyes céljainkat, vágyainkat. Ez az inspiráló eszköz segít a fókusz megtartásában, a motiváció növelésében, és a vizualizáció révén támogatja a célok elérését.
Hatan vettünk részt rajta, plusz a két workshop vezető. Rengeteg újságból kivágott képből, szövegekből lehetett válogatni, aztán kaptunk egy nagy A/3-as hófehér lapot és arra kellett felragasztanunk a kiválogatott képeinket, szövegeket. Én egyből kettőt kértem. Mondtam, hogy nekem annyi tervem, vágyam van, egy nem lesz elég.
Akkor még nagyon bíztunk benne, hogy David felépül a rákból, éppen ezért akkor talán furcsa is volt, hogy miért ezek a képek és ezek a mondatok szólítottak meg engem. És mégis, ott van a montázs tetején balra, hogy "Színezd újra", balra középen a segítő, színes kezek, jobbra fent pedig egy kép, ami akár Portugália Atlanti-óceáni partján is készülhetett volna. Aztán ez az egész háttérbe húzódott, mert David haláláig tartó ápolása (május 13-án halt meg), és az utána következő időszak nagyon lekötött. Viszont halála után pár nappal egy nagyon éles kép villant be: láttam magam, ahogy bepakolom a két kutyámat az autóba egy bőrönddel és meg se állok Portugália nyugati partjáig. Láttam magam, ahogy ott ülök az óceán partján egy sziklán, két oldalamon a kutyáim. Aztán ez a kép kicsit halványult a sok tennivaló miatt, de az utóbbi három hónapban mást se kapok, csak jeleket: Portugália, PORTUGÁLIA. Olyan emberektől, akiknek fogalmuk se volt arról, mi játszódik le bennem. És úgy érzem, hogy ha ennyire erőteljesen jönnek a jelek, akkor azokat nem lehet ignorálni, utána kell járni, hogy mi ez az egész. Közben kiderült, hogy egy kanadai baráti házaspár Portugáliában tölti a februárt és mindenképpen szeretnének látni, ha már Európában járnak. Velük leszek egy hetet az Algarve-on. Útban odafelé meglátogatnom Barcelonában élő spanyol barátainkat. Olyan ez, mint amikor az ember elkezd kirakni egy puzzle-t és a legtöbben a sarkoknál és a széleken kezdjük el, mert ott a legkönnyebb, és még nem tudjuk, nem látjuk, hogy mi lesz belőle, de aztán jönnek a darabok szépen sorban és kezd összeállni egy jól kivehető kép. Ezt érzem én most.
Tizennyolc éve költöztem vissza Kanadából Magyarországra, mert a szüleimmel akartam lenni, akik akkor voltak 70 évesek. Borzasztóan hiányzik az a színesség, amit Kanadában megismertem. A rengeteg innen-onnan jött ember, a különböző kultúrák, ételek, zenék, a kanadaiak nyitottsága, kedvessége, befogadó volta. David egy rendkívül emberszerető, nyitott, érdeklődő, csupaszív ember volt, rengeteget tanultam tőle. Mindig fel tudott "építeni", ha elkeseredtem itthon. Viszont most, hogy ő már nincs velem, nem találom itthon a helyem. A gyerekek szerte a világban (egy Ausztráliában, kettő Kanadában). Nem tudom, Portugália lesz-e nekem a következő vagy végső állomás, de annyira hív, hogy meg kell ismernem, meg kell tapasztalnom, milyen is ez az ország.
Aztán 2026 olyan fantasztikusan bíztatóan kezdődött, ami szintén adott egy kezdő löketet, hogy bízzak magamban, bízzak a megérzéseimben és induljak el. Január elsején találkoztam egy nagyon kedves családdal, akik kiveszik a házunkat egy évre. Ez lehetőséget nyújt nekem arra, hogy tényleg végre befelé forduljak egy kicsit és kitaláljam, mi az, ami boldoggá tesz, amit szívesen csinálok és - nem utolsó sorban - ahol újból otthonra lelhetek.
Az, hogy kiadom a házat, azt is jelentette, hogy ha nem is egy végleges, de átfogó szortírozás, pakolás várt rám. Az irodánktól féltem a legjobban, éreztem, hogy az fog megviselni legjobban lelkileg. És így is lett. Így kezdődött:
6 óra 35 van. Hajnali 3 órakor néztem meg az órát, akkor már elég régóta forgolódtam. Előttem a pakolás mumusa- nem tudok visszaaludni, végül negyed 5-kor kimászom az ágyból.
Az irodában ülök a padlón, mellettem egy fiók tele papírokkal. Papírok David kézírásával. Munkajegyzetek, gondolatok: „Mára a történelem legfejlettebb kommunikációs rendszerével rendelkezünk, és mégis, az emberek képtelenek ’beszélgetni’ egymással és különbséget tenni a tények és a fikció között”, üzenet nekem: „Elmentem sétálni, 8:30-ra hazaérek. Szeretlek, Davided”, egy papír, amin levezeti betegségének fontos dátumait, köztük Apu halálának napja. Egy másik papír, amin egy banki jelszóemlékeztető áll: „Kedvenc időtöltésem: naplementézés Zizivel”. Nézem bal kézzel írott gyöngybetűit és eszembe jut, amikor szerelmünk hajnalán azt mondtam neki: „Szerintem olyan szexi, ha valaki balkezes.” És látom magam előtt, ahogy ő erre huncut mosollyal azt válaszolja: „Egész éjjel írni fogok.” És elkezdenek folyni, csak folyni a könnyeim, mert rájövök, hogy ez egy végső búcsú a házunktól, az otthonunktól, a közös életünktől, ami tele volt boldogsággal, őszinte szeretettel, szerelemmel, nehézségekkel, küzdelmekkel, forró ölelésekkel, rengeteg tartalmas beszélgetéssel, összejövetelekkel, bulikkal, vidámsággal, munkával, közös sétákkal. Ez is egy tisztulás most, egy búcsú, egy „útrabocsátás”. Érzem, hogy velem van, benne van minden porcikámban. Érzem a csodálatos ölelését, az illatát, látom a gyönyörű, élettel, érzelemmel teli zöld szemeit. És hallom a hangját, ahogy azt mondja nekem: „Zizikém, szerettük egymást tiszta szívvel. Éld az életedet, találd meg a boldogságodat!” Szeretlek, David Victor Michael Hull. Örökre szeretni foglak. És egyszer majd „porladó szívem szívedbe olvad és együtt leszünk, amíg tart a végtelen”.
Mindez közben segít is előre nézni. Rengeteg szeretet van bennem és Davidben is rengeteg volt és óriási áldás, hogy megtaláltuk egymást, hiszen annyira más helyről, más időből jöttünk. Erre koncentrálok. Hogy nekünk megadatott majdnem 30 év. És hogy tudtunk élni vele! Belepakoltuk magunkat az utolsó porcikánkig. De az élet, mint minden más is, véges. És én ezt el tudom fogadni. Mindig velem lesz, erőt ad, emlékezni fogok a csodás szellemére, az emberszeretetére, a nyitottságára. Óriási példakép számomra. De el is kell tudnom engedni azt, hogy fizikailag már nincs mellettem. Jól leszek.
Beléptem a „Magyarok Portugáliában” Facebook csoportba és nagyon gyorsan kaptam kedves válaszokat a kérdésemre. Az egyik hozzászóló az üzenete végén ezt írta: „Ha csupa mosolyt adsz, sokszorosan kapod vissza az emberektől!” Nálam a mosoly sosem hiánycikk, úgyhogy szerintem ezzel biztos nem lesz baj.